Vajon ott áll-e még a sánta sirály Fiume Baross Gábor építette kikötőjének magyar feliratot őrző hajóbakján, s az elmúlt nyarak hevében veszített-e színéből a Frangepánok fejedelmi zászlója? De fölösleges az aggodalom, minden a helyén van, az Adria-parton a végtelen ragyogás konzerválta a történelmet, a korinthoszi oszlopfők csigavonala kikezdhetetlen és örök – így látta ezt Márai Sándor, Szabó Lőrinc és Kosztolányi Dezső is. Ezzel nincs, nem is lehet gond. Viszont ennél ezerszer törékenyebb a Pannon-emlékezetünk.
A magyar történetírásnak immár egy évszázada nincs Szlavónia-emléke, mint ahogyan az Adriától eltekintve nincs Horvátország-emléke sem. Ennek felismerésekor az sem vigasztaló a számomra, hogy magának Horvátországnak sincs határozott Szlavónia-képe. Még akkor is így van ez, ha a mulasztások pótlásaként Mirko Marković 2002-ben közzétette hatalmas monográfiáját, a hatszáz oldalas Slavonija – Povjest naselja i podrijetlo stanovništva című művét, melynek hivatkozása és forrásjegyzéke szemérmesen érinti a magyar történetírás eredményeit is. A Duna, Dráva és Száva által körülzárt terület azonban mindmáig kívül rekedt a tudományos érdeklődés körein; a magyar történetírás az 1910-es években megrekedt a Julián-akció kudarcának értékelésénél, a horvátok figyelme pedig megmaradt az olasz reneszánsz elterjedésének és kultúrateremtő erejének bűvkörén belül – amelytől Szlavónia egy kissé távolabb esik. Arról nem is szólva, hogy néprajzi szempontból a tudomány számára ez a táj úgyszólván teljesen ismeretlen. Bármilyen meglepő is, magyar olvasó etnográfiai tudósítást erről a vidékről utoljára 1870-ben a Vasárnapi Újság lapjain olvashatott, amikor Sámi Lajos gondozásában megjelentek Georges Perrot Egy franczia utazó déli Magyarországról című könyvének részletei.
Szlavónia azóta rejtőzködik az utókor kíváncsi tekintete elől – mintha még mindig a hovatartozás és nem az önismeret kérdésével viaskodna.
Ivan v. Bojničić 1899-ben Nürnbergben nyomtatott Der Adel von Kroatien und Slavonien című munkájában látható az a csodálatos akvarell, amely a szlavóniai paraszti viseletet – pontosabban a viseletek egyikét – ábrázolja. A XVIII. század végi, XIX. század elei német és németalföldi utazók kedvelt – mindamellett a népélet szempontjából is hiteles – ábrázoláson ott áll a férfi kaszával a vállán, mellette hitvese az elmaradhatatlan korsóval a kezében. Mindez valami módon végtelenül légies, szinte beragyogja a Pannon napsütés. Az efféle ábrázolásnak Franz Jaschike volt az igazi nagymestere, aki National-Kleidertrachten und Ansichten von Ungarn, Croatien, Slavonian, dem Banat, Siebenbürgen und der Bukowina (1821) című mappájában Komáromtól Fiumén át egészen Bukovináig minden, a számára érdekes néprajzi látványosságot megörökített. Csak a magyar Alföld kerülte el a figyelmét, úgy látszik ő nem tudott úgy lelkesedni ezért a tájért, mint másfél évtizeddel később angol társa, John Paget, a később magyarrá lett Paget János.
A császári udvarral két évszázadon át az önálló külkereskedelmi jogokért vívott küzdelem 1867-ben a kiegyezéssel, majd egy évvel később, 1868-ban Fiume státuszának rendezésével nyugvópontra jutott – nem volt már akadálya a magyar áru világpiacra jutásának. Kellett tehát a jól képzett kereskedői osztály és a hivatalnoki réteg. Fiume gazdagságának ez volt az igazi fénykora, amelynek részletei Fried Ilona Emlékek városa: Fiume című könyvében is megtalálhatók.
A történetírásunk közös fejezeteinek reprezentáns művei közül kiemelkedik Deér József A magyar–horvát államközösség kezdetei, Bajza József A horvát kérdés (1941), Oslay Ferenc 1910-ben Szakolczán megjelent, A horvát jobbágyság 1500–1650-ig című munkája, Gelcich József 1887-ben megjelentetett Raguza és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltára című könyve, Palugyay Imre 1863-ban Pozsonyban kiadott, ma is alapműnek számító kötete, A kapcsolt részek (Slavonia-Croatia) története s jogviszonyai Magyarországhoz, Margalits Ede Horvát történelmi repertórium (1903) című munkája, valamint Georgius Fejér Croatiae ac Slavoniae cum Regno Hungariae nexus et relationes (Budae, 1859) és Borislav Grgin Kralj Matijaš Korvin i srednjovekovna Hrvatska című könyve. Mindennek összefoglalásaként szólni kell az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben című a maga korában honismereti alapműnek tekintett birodalmi sorozat Horvát-Szlavonország kötetéről, melyet a táj nagy tudósai alkottak meg.
Ezért már az is eredménynek tekinthető, hogy a Horvát Idegenforgalmi Közösség a közelmúltban megjelentette Ragyogás a láthatáron – Szlavónia című tetszetős brosúráját, megkísérelve bevonni a látókörbe a mind ez idáig rejtőzködő vidéket. Az új bédekker kellő módon óvatos, csak olyan mértékben emlékeztet a történelmi múltra, amennyi egy-egy ódon épület, omladozó várfal, vagy eleven kultúrtörténeti hagyomány bemutatásához elegendő. Az eszéki barokk városközpont, a vukovári Eltz-palota, a Száva menti kastélyok, vagy a Duna-parti mintagazdaságok itt mindössze arról nevezetesek, hogy tulajdonosaik a maguk korában „bekapcsolódtak az akkori elit európai életébe”. Csak Újlak érdemel annyi figyelmet, hogy „Újlaki Miklós erdélyi vajda, kora egyik legnagyobb hatalmú magyar főura” is megjelenjen a láthatár peremén. Olyan ez, mintha az Iliászt Trója említése nélkül énekelte volna meg a jó öreg Homérosz. A táj valódi ismerője, Lábadi Károly Horvátországi magyar művelődéstörténeti lexikon (2024) című munkájában adta mindmáig a leghitelesebb képet a mi magyar Szlavóniánkról.
Horvátország nekem nem csak turisztikai kaland, nem csak évelős emlékezés, melynek virágai idővel teaillatban köszönnek vissza. Nekem Horvát-Szlavónország történelmi emlékezés gregorián énekkel és mogyoróbarnára nemesedett emléktöredékek freskóival a háttérben. A történelmi emlékezetnek olyan része, amely nélkül a Bácskánkra sem gondolhatok hitelt érdemlő őszinteséggel. Hogy egészen pontosan fogalmazzak: a Délvidék-élményem legfegyelmezettebb része a Horvát-Szlavónország őrizte magyar középkor nagyságának és gazdagságának legalább lélekben felemelő emlékezete, az utolérhetetlen józanság csodája, melyben Buda és Raguza között félúton a római Pannónia pogány indulata a keresztény nemzet országféltő és országvédelmező elszántságával találkozott. Nagy háborúk, kegyetlen csaták színtere, s míg másutt többnyire csak pusztult a nemzetünk, itt legalább küzdött az életéért, a megmaradásáért. Vitéz János, a Hunyadiak és a Zrínyiek világa ez, s nem Zápolyai Jánosoké. Egy vidék, ahol királyok és püspökök leltek menedéket, hogy ottjártukat mindörökre megőrizze a tölgyerdőkkel borított táj.
Nyitókép: Eszék a XIX. század fordulóján (Mák Ferenc archívumából)
