2024. június 13., csütörtök

Magyar földek sorsa a Délvidéken II.

Trianon emléke (Részlet egy hosszabb tanulmányból)

A számszerűen is kimutatható „erkölcsi és lelki összeomlás” – amit a délvidéki magyarság a trianoni békeszerződés következtében elszenvedett – következménye lett, hogy a megélhetés anyagi forrásának és alapjainak elveszítése nyomán megszűnt a magyarság intézményeinek létalapja, felszámolták az oktatás, a lap- és könyvkiadás, a művelődési egyesületek, a szociális intézmények és nem utolsósorban az egyház működésének anyagi feltételeit.

A délvidéki magyarságnak sorsa megváltozását követően a tiltakozás legkisebb lehetősége sem adatott meg. Nemzeti-kisebbségi érdekei védelmére néhányszor tett ugyan kísérletet, de minden esetben kemény és kegyetlen megtorlásban volt része. A szerb hatalom maximális lojalitást követelt tőle, különben még állampolgárságát sem igazolták, ebben az esetben pedig az országból történő azonnali távozásra kényszerítették. „A megszállás első percétől fogva a jugoszláviai magyarok csupán harmadrendű állampolgárokként szerepelnek, akiknek minden állampolgári kötelességet a legszigorúbban kell teljesíteniük, de viszont az állam életébe semminemű befolyásuk nem volt s ma sincs” – olvasható az Országos Magyar Párt 1922. május 30-án kelt memorandumában, amelyet Nikola Pašićhoz, azt követően intézett, hogy a szerb miniszterelnök április 19-én meghallgatáson fogadta a magyarság képviselőit. (Lásd: A Jugoszláviai Magyar Párt memoranduma Pašićhoz)

A Memorandum valóban határozott hangot ütött meg: „A történelem majdan meg fogja állapítani, hogy az elszakított Délvidék magyarsága, elnyomásának közepette is és különösen akkor, fényesen dokumentálta öntudatos és bölcs kultúrfölényét az uralmon lévő balkáni politikával szemben. Pedig az ellenük felvonuló hatalmi korlátoltsággal és többször a legdurvább brutalizmussal szemben, súlyos feladat volt a fölényes higgadtság megőrzése” – olvasható a bevezető részben adott helyzetjelentésben.

A Memorandumban az aláíró dr. Sántha György elnök és dr. Gráber László előadó az alakuló közgyűlés megtartására készülő Jugoszláviai Magyar Párt nevében a magyarságot ért sérelmeket sorolta fel, egyben a jogorvoslati lehetőségekre is javaslatot tett. A beadvány szerzői kellő hangsúllyal mutatnak rá, hogy 1922. január 26-ig az „optálás idejének” leteltéig a délvidéki magyarság „apái ősi földjén” csupán feltételes állampolgár volt – egyszersmind megbízhatatlan is – és ebből eredően semmilyen állampolgári jogokkal nem rendelkezhetett. (Helyzete a jugoszláv állampolgárságának rendezését követően – amely ugyancsak módfelett körülményesen történhetett – érdemben semmit sem javult.) Az új szerb hatalom gyakori és kedvelt eljárása volt a számára „kényelmetlen elemeket” rövid eljárással átdobni a magyar határon. Ez történt Stella Adorján, Nagy Dániel, Szaulich Antal, Weisz Dezső, Schächter Miksa, Neuhausz Mihály, Törzs Gyula és Farkas József többségükben szabadkai születésű polgárokkal is, akiket kommunista szervezkedés vádjával tartóztattak le, és huszonnégy órán belül kellett távozniuk az országból. Még rosszabbul járt Gózon József zentai apátplébános, akit a politikai megbízhatatlanság vádjával három óra alatt dobtak át ugyancsak a magyar határon. Jogorvoslatra egyik esetben sem adódott lehetőség. Talán még náluk is rosszabbul járt a bácstopolyai Király Jenő, Szepesi Jenő és Nagy Sándor, akiket kémkedés, valamint a szabadkai Varga György és tizennyolc társa, akiket hazaárulás vádjával tartóztattak le és zártak börtönben anélkül, hogy a Memorandum megfogalmazásának pillanatáig a bíróság érdemi eljárás keretében tárgyalta volna az ügyüket.

A szerb miniszterelnökhöz intézett Emlékirat tizenöt pontba csoportosítva fogalmazta meg a délvidéki magyarságot ért sérelmeket, amelyek között mindössze a XIII. helyen szerepel az agrárreform kérdése. Az aláírók a magyarság nevében sérelmezik, hogy az 1919. február 25-i miniszteri rendelet kirekeszti a földalap újraelosztásából a nemzeti kisebbségeket. Kiemelték: egészen a közelmúltig bíztak abban, hogy az optálási határidő elmúltával ez a kérdés is megnyugtató módon rendeződik, hiszen az államérdek is megköveteli, hogy a földművelésből élő „magyar, német, román és tót proletárok” is földhöz jussanak. Azonban 1922. január 26-a után sincs semmi jele annak, hogy a hatalom agrárreformmal kapcsolatos eredeti elképzelése, nacionalista indíttatású kirekesztő jellege bármiben is megváltozna, amivel – jelezték kellő naivitással – a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság a saját jogrendjét, és a nemzetközi jogokat is súlyosan megsértette. Rámutattak, hogy a földnélküli napszámos és a kisbirtokos számára megélhetési feltételeket biztosított a nagybirtok azzal, hogy elszegődhetett mezőgazdasági idénymunkára. Azzal, hogy „megszüntették” a nagybirtokot, sok tízezer családtól vonták meg a megélhetési lehetőségeket. „Amíg most már az elvesztett kereseti lehetőségeket a szerbekre, horvátokra és szlovénekre nézve az agrár-reform pótolja azzal, hogy részükre földeket oszt, addig a nem szláv gazdasági munkás és törpebirtokos nem jutva földhöz, minden existenciáját elveszíteni és elkerülhetetlenül tönkremenne.” Ezért az Országos Magyar Párt nevében a Memorandum megfogalmazói egyfelől az agrárrendeletnek a kisebbségek javára történő módosítását követelték, másfelől annak végrehajtására egy független bíróság létrehozását javasolták.

A Memorandumot azonban személyesen átadni már nem tudták, ezért augusztus 9-én kénytelenek voltak postán elküldeni. A mellékelt kísérőlevélben olvasható: „Az emlékirat az elszenvedett sérelmeknek magasabb politikai és jogi perspektívából való higgadt és öntudatos, bölcs és jogászi fejtegetése, annak bizonyítéka és fényes igazolása tehát, hogy amikor elszakított véreink a brutális és balkáni elnyomás ellen emelnek is szót, akkor is kulturfölényes tudással csak az igazságot és a jogot keresik, amelyhez Trianon előtt hozzá voltak szokva.” Az Emlékiratot Nikola Pašić válaszra sem méltatta, s a tizenöt pontba szereplő jogsértések egyike sem nyert orvoslást. Pedig csak a Bácskában az 57.613 földnélküli közül 23.856 volt magyar nemzetiségű, 13.701 szerb, 10.457 német, 3144 szlovák, 1372 rutén 626 bunyevác és 4457 egyéb más nemzetiségű földnélkülivel szemben.

Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)