2024. június 22., szombat

„Bácska a szülőföld, Kupuszina a minden”

Silling István Kupuszinai népviselet – Képes viseletszótár (2023) című kötete, hagyományokat, történelmi emlékeket idéző, páratlanul gazdag tartalmával ismét meggyőzte az olvasót szerzőjének népe, közössége és szülőföldje iránti szeretetéről. A népviselet szótára és a közel kettőszáz, tematikus csoportokba rendezett archív és friss illusztráció egyszerre szól Kupuszina népének gazdag múltjáról, és a szerző e gazdag múlt iránti őszinte szeretetéről, elkötelezettségéről. „Amíg vannak események, történések, amelyeknek résztvevői érzik, tudják és akarják is az odaillő viseletet felölteni, addig lesz mit látni a kupuszinai lakodalomban, ünnepi nagymiséken, temetéseken, húsvéti locsolkodásokon, őszi szüreti bálokon, néptánc-fesztiválokon, és mindezeken az új, az addig ismeretlen is felfedezhető a még meglévő régi mellett, mert az élő viseletben a változás folyamatos és elkerülhetetlen” – zárta könyvében tudósi összefoglalóját a szerző. De hol is kereshető ennek a tudósi elkötelezettségnek derűt és lendületet adó forrása?

Silling István néprajzkutató 2023-ban megjelent Bácskai emlékezések kötete Vissza című írásának egyik hőse – aki akkor hagyta el a szülőföldjét, amikor az ország déli része fölött megvakultak a csillagok –, elmenőben így tekintett vissza a Bácskára: gazdát gyakran cserélő, ingatag vidék ez, ahol a világ tengelye forgása közben „kicsorbult vödrében nem hoz frissítő vizet a kiismerhetetlen mélyből, csak szárazon nyikorog, talán ezer év óta, hogy beleszédülnek az amúgy sem józan itt lakók”. A kötet megjelenésekor a Magyar Szó újságírója, Lukács Melinda megkérdezte a szerzőt: mit jelent a kupuszinai születésű szerzőnek a Bácska és mit az emlékezés? Silling István válaszában kiemelte: „Úgy szoktam mondani, hogy Kupuszina jelenti a mindent, Bácska pedig a szülőföldet. Ez az a vidék, ahol itthon érzem magamat. Az emlékezés pedig e vidék világára utal.” A kötetben található emberi történeteken keresztül kirajzolódik egy közösség sorsa és történelme. Ehhez kapcsolódóan Silling István azt is fölvetette, egyáltalán lehet-e különbséget tenni egyéni történetek és a közösség sorsának alakulása között? Meglátása szerint „nem lehet, mert a közösséget egyének alkotják. A közösségi lét bemutatása nem történhet meg az egyéni lét bemutatása nélkül. Egy-egy személy életútját kísérve, megfigyelve azt, kielemezve, tudunk átfogó képet adni. Nagyon különbözőek az életsorsok, de ha a személyeket nem ismerjük, akkor az sem biztos, hogy tisztán látjuk a közösséget.”

Nem előzmények nélküli Silling István szülőföld iránti szeretete, írói-tudósi elkötelezettsége – volt kitől megtanulnia, elsajátítania a szolgálat fényét és pompáját. Herceg János – akinek az idén ünnepeljük születése 115. évfordulóját – háborús időkben, a Kalangya 1941. decemberi számában megjelent Múlt és jövő című írásában a Délvidék és a Bácska magyarságáról szólva így fogalmazott: ennek a vidéknek magyarsága öntudatban, nemzeti érzésben, szociális gondolkodásban, összetartás tekintetében gazdag történelmi múlttal rendelkezik. „Senki se lepődjék meg tehát, ha a délvidéki magyar büszkén hivatkozik az elmúlt időben tanúsított nemzeti magatartására, és arra nézve a jövőben sem akar elfogadni kioktatást. Aki itt megtartotta magyarságát, s hű maradt a nemzeti eszményhez, az megérdemli a megbecsülést.” Herceg János ennek a meggyőződésének a birtokában alkotta meg páratlanul gazdag életművét.

Regénynek nevezett Módosulások (1989) című könyvében Herceg János részletesen szólt a Bácska, benne Zombor városa és környéke gazdag múltjának, szellemi örökségének reá gyakorolt hatásáról. „Idő kellett, amíg a konglomerátum tarkaságából megjelent előttem egy homogén szellemi Zombor” – írta bölcs körültekintéssel könyve bevezetőjében a szerző. A XIX. század utolsó évtizedeiben Zombor már igazi város volt, a maga gimnáziumával, bölcs tanáraival, a Szentháromság térrel, egyfelől a városháza épületével, szemben a Grassalkovich-palotával, amelyben a pénzügyigazgatóság hivatalai voltak, Schweidel József bronzszobrával, tovább a plébánia-templommal, s a piactérrel, ahol a maga pompájában mutatkozott meg a népélet mindennapjainak gazdagsága. Olyan tanítómesterek figyelmeztették a múlt gazdagságára, mint Margalits Ede, Radics György, Dömötör Pál, Pataj Sándor, Zlinszky Aladár, és a Bács-Bodrog vármegye Történelmi Társulat népes sereglete, akik a Társulat Évkönyvének harminchárom évfolyamával, s a múzeum néprajzi gyűjteményének tárgyi bizonyítékaival figyelmeztették őt arra, hogy miből is lett az a világ olyan, amilyen lett.

A Zombort körülvevő népek tengerében Gombos, Doroszló és Kupuszina volt a három „színtiszta” magyar falu, a viselet és az életforma megannyi eredeti jelével. Még hallotta, amint a népviseletbe öltözött kupuszinai kofák a piacon áruik felett sopánkodva magyarázkodtak: „Jáj, istenem, megváltó szízányam, hogy is csak bírnam olcsóbbán ánni, édes náccsagam!” Megszokott dolog volt, hogy lányok és legények egyaránt elmentek szolgálni Zomborba, Hódságra, Apatinba. „Nekem is csak földre szállt angyali megjelenésük maradt sokáig a tudatomban, s fülemben a tőlük hallott dalok csengenek még ma is” – írta könyvében Herceg János.

Színes, mesébe illő volt az ő gyerekkorának világa, melynek különös hangulatot adott a Zomborba szegődő cselédlányok látványa, „ahogy megjelentek a piacon a nagyságák után, kosárral a karjukon, de kikeményített slingelt pruszlikban, amelynek két ujja fönn, a vállakon kicsit felemelkedett, mintha angyalszárny akart volna lenni, s a szélesen suhogó, alul csipkésen és fodrosan kikandikáló alsószoknyák szinte muzsikáltak utánuk, s így mentek kényesen a piaci sokadalomban, úgyhogy már rájuk való tekintettel a legszebb szeletet vágta le a rostélyosból Vasa Gajin segédje a láncbeli mészárszékben”.

Cziráky Gyula tisztelendő úr példamutató elkötelezettséggel írt tanulmányt a Történelmi Társulat Évkönyvébe Gombos történetéről és népéről, Hermann Ottó, a népélet kutatója pedig hónapokat töltött a faluban, és megírta a magyar halászatról szóló könyvét. Az ő példáján felbuzdulva Kovács Huszka Ferenc doroszlói káplán korában az erdőt járta, a füvek és virágok életét kutatta, s abban a biztos tudatban, hogy azok sora isten kezében jó helyen van, megírta a vidék páratlanul gazdag növényvilágának tudományos összefoglalóját. Ők azok, akik Silling István számára példát mutattak a vidék népének szolgálata tekintetében.

 

Nyitókép: Silling István Kupuszinai népviselet című könyvének hátsó borítója