2024. április 17., szerda

Az illírizmusról

Amikor Fiume is elveszett

Lőkös István sokat idézett Zbogom, Zagrebe – Isten veled, Zágráb – Horvátországi emlékeim (2022) című könyvében részletesen tárgyalta a horvátországi illírizmus történetét, kiemelve a mozgalom Bécs általi támogatásának jelentőségét. A császári udvar ugyanis a belviszályok gerjesztésével a magyar reformországgyűléseken kibontakozó alkotmányos rend létrejöttét akadályozta, nehezítette. Az Adriai-tenger észak-keleti partvidékeit, Albániát, Boszniát és Dalmáciát felölelő – előbb önálló, majd római tartományként számon tartott – ősi Illyria emléke teremtett ideológia-eszmei alapot a horvátoknál az 1830 körül kialakult nemzeti mozgalomnak, mely a horvát, a szerb és a szlovén nép politikai és kulturális egyesítése révén a nagy, balkáni szláv állam létrejöttéről szőtt ködös ábrándokat. Az illír mozgalom célja a délszláv népek egy államban történő egyesítése volt, ehhez teremtett az illírizmus politikai, irodalmi és kulturális alapot. A mozgalom központja Zágráb, vezetője Ljudevit Gaj (1809–1872) volt, s a horvát romantika nemzedékének olyan képviselőit szólította soraiba, mint Bogoslav Šulek vagy Dragutin Rakovac.

Az illírizmus magyarellenessége különösen kiéleződött az 1844-ben elfogadott magyar nyelvtörvény kihirdetését követően. Az illír mozgalom Horvátország autonómiájáért, a horvát nyelvnek a magyarral és latinnal szembeni elismertetéséért és a délszláv népek politikai egyesítéséért küzdött, hívei az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején a Habsburgok oldalán, a magyar forradalom ellen harcoltak. „Az illírizmus – mutatott rá a jeles szlavista – rokonságot mutat a nacionalizmussal, de az önálló nemzetállam kívánalma nélkül egy közös szláv állam megteremtése a célja, ezért konnacionalista mozgalomnak tekinthető. Középpontjában a Balkán állt, ahol sok szláv élt a két nagyhatalom, az Oszmán Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia uralma alatt.” Miroslav Krleža a magyarokkal szemben megfogalmazott bírálatainak özönében is úgy vélte: „amikor az illír kérdésről patetikusan beszélünk, úgy vélem, nem kellene megfeledkezni arról a kaj-ča nyelvi körről, amelyet a mi illírjeink hulladékként dobtak ki az ablakon.” Krleža a ča és a kaj nyelvjárásokat – a középkori horvát és szlavón tartományok nyelvét – a horvát irodalmi nyelv ősi formáinak tekintette, a szerbhez közeli što nyelvjárás javára történt fölszámolásukat jóvátehetetlen történelmi veszteségnek vélte.

(Fotó: Mák Ferenc)

(Fotó: Mák Ferenc)

Sokcsevits Dénes a Horvátok rövid története című tanulmányában rámutatott, az illírizmus a fölvilágosodás korának terméke, akkor született, amikor a nemzeti liberalizmus eszméi hatni kezdtek a horvátoknál is. „A horvát nemzeti mozgalom azonban – emelte ki a tanulmány írója – szinte már indulásakor érintkezésbe került a Monarchia területén divatossá váló pánszláv (a szláv egységet Oroszországgal megvalósítani akaró), illetve ausztroszláv (a Monarchia szláv föderációvá alakítását célzó) eszmékkel.” A horvát történetírás az illírizmus kezdeteit Ljudevit Gaj lapjának, a Novine Horvatzke és melléklete, a Danica Horvatzka, Slavonzka y Dalmatinzka 1835-ös megindításához köti, valójában a mozgalom évekkel előbb megindult, kulturális gyökerei pedig sok évszázados múltra tekinthetnek vissza.

A korábban békés horvát–magyar kapcsolat az 1790. június 10-én megnyitott budai országgyűlésen kezdett romlani. A II. József-féle reformpolitika ellen létrejött magyar–horvát rendi egyetértés egyszerre felbomlott, „miután az országgyűlés második ülésnapján az alsótábla követei javasolták, hogy az ülések nyelve a magyar legyen, s latin helyett magyarul vezessék az országgyűlési naplót is; szeptemberben pedig törvénytervezetben terjesztették fel II. Lipót elé, hogy ezentúl a kormányszékek és a törvényhatóságok ügyintézési nyelve a magyar legyen”.

A XIX. század első évtizedeiben a horvát közjogi gondolkodás szerint Horvátország és Magyarország a Szent Korona egyenjogú tagjai, szövetséges királyságok, belügyeiket önállóan intézik, s a közös ügyekben a kölcsönösen szentesített és hagyományos státust – az uralkodó beleegyezésével – kizárólag közös megegyezéssel lehet megváltoztatni. Mindezek fényében a részükről érthető, hogy a horvát követek a magyar nyelv bevezetését a közös hivatalokban elfogadhatatlannak tartották. Más kérdés, hogy a horvát nemesség fejében meg sem fordult, hogy Horvátországban a horvát nyelvet kellene hivatalossá tenni. Míg a horvát közjogi elmélet egy hagyományos, feudális elven alapuló föderalizmust támogatott, addig a magyar közjogi elmélet a központosított, magyar nemzetállam megvalósítását tűzte ki célul. Sokcsevits Dénes kiemelte: a nemesi-nemzeti jelleget erőteljesen kihangsúlyozó, 1830-ig terjedő időszakot a magyar történészek a rendi nacionalizmus korának nevezik, míg „a horvát rendek képviselői a közös országgyűléseken a feudális-territoriális közjogi elven alapuló föderalizmust állították szembe a magyar rendek központosító törekvéseivel”.

A magyar szabadságharc bukása után a horvátokat is súlyos csalódások érték: nem jött létre az egységes horvát állam, a császár – ígérete ellenére – nem egyesítette Dalmáciát és a Katonai Határőrvidéket Horvátországgal. Az abszolutizmus súlyosan érintette a horvátokat is, az egykori illírek közül Mirko Bogović, sőt maga Gaj is rövidebb időre börtönbe került. A gazdaság modernizációja elmaradt, a horvát ipar továbbra is az osztrák ipar árnyékában vergődött, horvát földön az első vasútvonal csak 1860-ban épült meg. Mindez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kiegyezést követően a horvát nemesség, polgárság és értelmiség újra közeledett a magyarsághoz.

Méltán idézte Lőkös István Krleža véleményét, miszerint: „Nyolcszáz esztendő olyan időszakasz, amelyet nem lehet kitörölni sem a horvát, sem a magyar történelemből. Az illírizmustól 1918-ig tartó intermezzó nem ok arra, hogy a jövőben ne legyen egyetértés népeink között.” És a jeles magyar tudós megfogadta a horvát író tanácsát. Amikor csak tehette, hangsúlyosan szólt a klasszikus horvát irodalmi művek európai viszonylatban is kiemelkedő példáiról. „Elsődleges feladatomnak tartom – fogalmazta meg Lőkös István –, hogy a horvát-magyar irodalmi kapcsolatok fénykora (középkor, reneszánsz, barokk) után hangsúlyosan szóljak a horvát-magyar viszony apályosabb korszakaiban (illírizmus, a kiegyezés kora, Khuen-Héderváry bánsága) – olykor búvópatakszerűen – tovább élő, a közös múltat pozitív előjellel feldolgozó fejezeteiről is.” Pályájára visszatekintve méltán érezte úgy: „érdemes volt hat és fél évtizeddel ezelőtt a kroatisztika műveléséhez vezető úton elindulni”.