Bácska, Bánát, Szerémség – fújtuk, mint a sváb a trallalát, amikor hajdan a tanító néni Vajdaságról kérdezett. A legelső földrajzleckéink egyike volt. Tudni illett, s ez ugyanolyan természetes volt, mint az, hogy Bácskában élünk.
Természetesnek vettük azt is, hogy mi, horgosi lakosok egyszerűbben eljutottunk (s jutunk el ma is) Szabadkára, mint községünk központjába, Magyarkanizsára. Gyakoribbak a buszjáratok, közlekednek vonatok, sínbuszok.
Szabadkán születtem, mindkét gyermekem a szabadkai kórházban jött a világra, ott jártam középiskolába, akárcsak a fiaim.
Lefelé folyik a Tisza, nem folyik az többet vissza – énekeltük bácskai és bánáti barátaimmal, hol a jobb, hol a bal folyóparton. A tábortűz meg a vörösbor hangulatában ugrattuk néha egymást bánáti és bácskai mivoltunkat kifigurázó lökött viccekkel, de ha el is választott minket a Tisza, megtaláltuk az egymáshoz vezető hidat, kompot vagy csónakot.
Azután egyszerre bánáti lettem. Kissé tudathasadásos állapotban álltam a fordulat előtt.
Körülbelül három hétig mentem el rendületlenül a kocsim mellett a parkolóban, mire megszoktam, hogy a SU-s rendszámtáblát KI-re cseréltük.
A körzethatárokat akkor a politikai érdekek szabták ilyen faramucira, ketté kellett vágni a magyar választótestületet, meg aztán gazdaságilag se volt oktalan a húzás, hiszen a Tisza jobb partja iparának mutatói szebbítették az átlagot. Berzenkedtek is a gazdasági kamarák újraszervezése ellen a magyarkanizsai község vállalkozói, mígnem kiderült, hogy nem is jártak rosszul, hiszen kihelyezett kamarai iroda segítette őket mindenben.
De mégis természetellenes maradt az adminisztratív kötődés, hiszen a természetes kapcsolat, a földrajzi, a kulturális, az oktatási, a gazdasági, a telekommunikációs és az ökológiai, mind-mind Szabadkához fűzi Magyarkanizsát, Zentát, Adát.
Lett is valami elmozdulás. Immár a szabadkai gazdasági kamarához tartoznak az észak-bácskai oldalon lévő észak-bánátinak mondott községek is, és a Szabadkai Alapfokú Bíróság része a magyarkanizsai, a zentai és az adai egység.
Bácska, Bánát, Szerémség – mondta tegnap Mlađan Dinkić gazdasági miniszter, amikor a képviselőházban azt ecsetelte, hogy a regionális fejlesztésről szóló törvény módosítása szerint Vajdaságban ezt a három területi egységet fogja majd össze egy-egy fejlesztési ügynökség.
A parlamenti közvetítést nézve aligha gyakorolhatott túl mély benyomást a honatyákra és honanyákra Pásztor Bálint felszólalása, amikor a VMSZ köztársasági képviselőinek módosítási indítványát terjesztette elő. Indítványukban leszögezik, hogy a politikai indíttatású körzetesítési kormányrendelet nem veszi figyelembe a természetes földrajzi egységeket. Egy korszerű törvényt nem lehet rossz alapokra építeni, mondta a parlamenti képviselő.
Bár elhangzott olyan kijelentés, hogy a téma nem ehhez a törvényhez tartozik, mégis úgy tűnt, létezik politikai hajlandóság arra, hogy az érintett községek adminisztratíve is visszakerüljenek természetes környezetükbe.
Csak azt nem értem, miért ez a sok huzavona, mellébeszélés, témakerülgetés. Ha tizenöt évvel ezelőtt egyetlen tollvonással természetellenes határt vontak oda, ahova ép ésszel nem lehetett, akkor mi tart ilyen sokáig a helyreállító tollvonásnál.
Ha a regionális fejlesztésről szóló törvény módosításának valóban az a célja, hogy hét helyett megmaradó, lakosságszám szerint arányosabban felosztott öt régió a területi egységek alapján eredményesebben pályázhasson az uniós pénzalapokra, akkor aligha remélhető, hogy bármiféle közös projektumokban tudna gondolkodni Törökfalu, Firigyháza, Völgyes, Nákófalva, Bogaras meg Feketetó.
