A 19. és 20. században az igazán női foglalkozások közé tartozott a kisgyerekek őrzésével, nevelésével és oktatásával foglalkozó óvónőké és dajkáké. Az újvidéki társadalom figyelme a nők és gyerekek felé a 19. század második felében fordult, amikor itt is, az osztrák–magyar kiegyezést követően, bizonyos fokú gazdasági fellendülés volt érzékelhető, melynek következtében megnőtt mind a férfi, mind a női foglalkoztatottság mértéke. Ennek egyik következménye az volt, hogy a kisdedekre és a gyermekekre napközben valakinek vigyáznia kellett. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a gyerekek napközibe és óvodába jártak, ahol felügyelet alatt tevékenykedhettek. Ez volt az az időszak, amikor a felekezeti óvodák mellett, lehetővé és szükségessé is vált a „városi”, azaz községi óvodák megalapítása is. Az óvodákban és gyermekmenhelyeken, az 1891-től érvényben lévő törvény alapján, általában nőket alkalmaztak. „Óvókat” pedig csak kivételesen Újvidéken. Az első óvoda megalapításának ötlete, az Első Újvidéki Nőegylet szabályzatában jelent meg, a „kisdedeket óvó intézetként”, ahol „a házon kívül teljesítő szülők gyerekeit kellett védelem alá venni, a kisdedeket már zsenge korukban szorgalomra, rendre szoktatni, és az ifjú szívekbe a vallás és erkölcs szeretetét idejekorán becsepegtetni”. Míg a városi alapítású, állandó óvodák ötlete csak később került napirendre, melynek pénzalapját, a város nehézkesen, csak jótékonykodással tudta előteremteni. Az óvodák alapításának céljával a jótékonykodók között fölbukkant maga Erzsébet királyné is, aki az újvidéki óvodának 300 guldent juttatott el. A város azonban csak az 1891-es törvény meghozatalát követően kezdett el az óvodák és az ott foglalkoztatott dajkák kérdésével foglalkozni. A szerény pénzelés mellett, a városatyák felügyelőbizottságot is kineveztek és meghatározták, hogy a város mind a 4 negyedében alapítanak óvodát. Ennek a felügyelőbizottságnak a feladatai közé tartozott az óvónők és dajkák megválasztása is. Az óvónők megválasztása komoly feladatnak számított, mert arról az Újvidéken megjelenő újságok is tudósítottak. Az óvónőknek befejezett „óvónőképzővel” kellett rendelkezniük, és a dajkával együtt kb. 80 óvódással kellett foglalkozniuk. 1913-ban, az 5 újvidéki óvodában, 603 növendék volt, és ekkor kezdte a város építeni az Iskola utcában lévőt is, amelynek a költségei 45 000 koronát tett ki, ezt a város a törzsalapból fizette ki. Az ilyen, célszerű építkezés azonban ritkaságszámba ment. Az óvónőknek nemcsak a gyerekek okításával kellett foglalkozniuk, hanem Ivkovics György könyvkötészetének hirdetéséből ítélve, komoly „adminisztrálásra” is fel kellett készülniük. Az óvó néni „felvételi jegyet” osztott, látogatási naplót vezetett, mulasztási kimutatást, felvételi naplón kívül, rendelkeznie kellett és vezetnie kellett az óvodaköteles gyermekek névsorát is. Az Ivkovics cég ezeket a nyomtatványokat a legújabb betűkkel szedve, finom, fehér papírra nyomtatva kínálta a kisdedóvodák részére. Komoly feladata volt az óvodák felügyelőbizottságának az új óvó nénik megválasztása is. A bizottság értekezletén, maga a polgármester, dr. Demetrovics Vladimir elnökölt, és 1910-ben töltötték be az I. kerületi óvodában megüresedett állást. Az állást egyhangúan Ligeti Piroska, Ligeti Ferenc nyugalmazott államvasúti főellenőr lánya kapta meg. Az óvó nénik számára nagy izgalmat jelenthetett az óvodások vizsgája is. Ilyen volt a Magyar utcai városi óvodában lezajlott év végi vizsga, amelyet Bozsenik Béla iskolaszéki tag, és számos szülő előtt tartottak meg. „A fiúcskák és leánykák nemcsak szépen énekeltek, hanem szavaltak is és a helyettes óvónő, Szalkay Juliska kisasszony egynéhány társasjátékot is bemutatott. A szépen sikerült vizsga a szabadságon lévő óvónőt, Varga Józsefné úrnőt és a helyettest dicséri. Az iskolaszék kiküldötte a vizsga végén megelégedésének adott kifejezést”. Varga Józsefné, Stengl Irma óvó néni, azonban a „betegszabadságról” úgy látszik, nem tért vissza, mert nem is olyan sokára halálhírét közölték az újvidéki újságok. Az óvónők éves bérét 400 forintban állapították meg, ingyen lakással, és egy öl tűzifában. A dajkának a fizetése 200 forint volt, lakással és tűzifával. Az óvónők és dajkák bérét, a város a törvény szabta keretek közt határozta meg. Így volt ez azokkal az óvó nénikkel is, akik esetleg szülési szabadságra mentek. És így volt ez akkor is, amikor a felügyelőbizottság Krestáné Kaltner Teréznek 12 napot hagyott jóvá, amíg távol volt, a helyettesítője, Szabó Éva járandóságát pedig 24 koronában állapította meg. De a szülési szabadságon lévő Kaltner Teréz is segítségre szorult, mert „a betegsége alkalmával (szülési szabadság) elkerülhetetlen kiadások nem csekély zavarba ejtették”, jövedelme, pedig saját bevallása szerint, alig volt elég a megélhetésre. A helyzete súlyosságára utal a városi tanács azon határozata, hogy számára is 12 korona segélyt utalt ki. Az óvó nénik és dajkák helyzete, tehát a felsorolt példákból ítélve, a kezdetektől fogva felelős, de akkor sem volt „rózsásnak” mondható.
