Van egy közösség, ahová nem kell előzetesen bejelentkezni, nincs belépőjegy, sem karszalag, amely jelezné, hogy már fizettünk, és jogunk van ott lenni. A részvételünk magától értetődő attól a naptól kezdve, hogy megszületünk. Ha nem vagyunk ott, csak a hiány marad. Ez a hely: a család.
Egy fekete album lapul a könyvespolc alsó részén. Benne régi fotók: egy nő és egy férfi szerelmének emlékeit őrzi. A szüleimét. Minden kép arról mesél, hogyan kezdődött a történetük. A szerelemről, amely úgy robbant be az életükbe, hogy nem is számítottak rá, de egymás mellett ráleltek arra, amire egész életükben szükségük volt: a biztonságra, a szeretetre és a sírig tartó szerelemre – ezek voltak azok, amelyeket egymástól kaphattak meg. A fotók megörökítették azt is, amikor örök hűséget fogadtak egymásnak, amikor kimondták: jóban és rosszban, egészségben és betegségben, amíg a halál el nem választ... 34 év. Ennyi jutott nekik, de mindvégig kitartottak egymás mellett, függetlenül attól, hogy a hullámvölgy alján vagy épp egy domb tetején jártak. Ez az erős kötelék alapozta meg az egész családunk jövőjét.
A család nemzetközi napján úgy gondolom, most azzal kellene folytatnom, hogy megszülettem én, de hiszem, hogy ezen a napon a párkapcsolatokról is fontos beszélni. Ugyanis ezekben a hónapokban dől el, hogy az „én”-ből és a „te”-ből lesz-e „mi”, vagyis kialakul-e a család erős alapköve. Hónapok, és nem évek – hiszen már a kezdeti rózsaszín köd eloszlása után tudhatjuk, képesek lennénk-e életünk hátralevő részét azzal a személlyel leélni. Természetesen az elején minden szép és jó, senkinek sincs hibája, minden úgy tökéletes, ahogyan van – a problémák csak később kerülnek felszínre. Ezek azok, amelyekről el kell döntenünk, szeretnénk-e együtt élni velük, illetve tudunk-e rajtuk javítani. A „mi” gyűrű és papír nélkül is létrejöhet, és bár személy szerint hiszek a házasság intézményében, ezek nélkül is kialakulhat az a sírig tartó kötelék, amely biztonságos menedéket nyújt egy érkező kisgyermek számára.
Családunk első éveinek emlékeit egy barna album rejti. Ebből és az elbeszélésekből tudom, hogy a szüleim közös élete egy felsőhegyi kis szobában kezdődött a nagyszülői házban. Ebbe az aprócska szobába születtem meg én, és két évig ott is éltünk. A szüleim és a nagyszüleim óvó tekintete mellett tettem meg az első lépéseimet, kíváncsi és szeretetteljes figyelmük kíséretében mondtam ki az első szavakat. Lapozok az albumban, és látom: Zentára költöztünk, a saját otthonunkba, de édesapám szüleivel közös udvarba. Szerencsésnek mondhatom magam emiatt, hiszen mindig volt egy nagymama körülöttem. A mai napig sokat jelentenek számomra azok az emlékek, amelyeket velük együtt élhettem meg. Sosem felejtem el, hogy édesanyám anyukáját mindig arra kértem, mesélje el Piroska és a farkas történetét, vagy Jézus születését. Tőle tanultam meg néhány magyar kártyával játszható játékot is. Ma is élénken él bennem, ahogyan visszaemlékezik a második világháborúra, és elmeséli, hogyan tanyáztak az oroszok a kertjük végében. A veteményesből karalábét, karfiolt szedett és tálalt nekem, és a mai napig az ő krumplis tarhonyája számomra a legfinomabb. Édesapám édesanyja a lovaikról mesélt, mindig ugyanabban a sorrendben. Vele együtt babszemekből házakat és kerteket építettünk az asztalon, kiscsibéket neveltünk a konyhában a lámpa melegénél, tyúkot kopasztottunk és daraboltunk, és mindig nekem adta a „besüppedős” ágyat, ha ott aludtam.
Lassacskán felnőttem, és közeledtem a függetlenedés felé, de mindig tudtam, a családom mellől nem tágítok. Az egyetemi éveim alatt sem fordult elő gyakran, hogy ne utazzak haza hétvégére – csak nagyon indokolt esetben. Szükségem volt arra a két napra, amelyet itthon, a megszokott környezetemben tölthettem. Ez adott erőt a következő hétre, ebből töltődtem fel. Abban is biztos voltam, hogy ha csak lehet, Zentán keresek munkát, és ha ez nem is sikerülne, inkább autózom napi több órát, minthogy este ne tudjak beköszönni a szüleimnek.
Szerencsésnek mondhatom magam, amiért az élet megadta számomra a szerető édesanyát és édesapát, a gondoskodó és támogató férjet, valamint a huncut gyermeket. Nagyra értékelem mindezt, hiszen tudom: nem mindenkinek adatik meg ilyen család. Ugyanakkor remélem, hogy a család nemcsak az, amit a nagykönyvek írnak le, hanem sokkal több annál: egy kimondhatatlan érzés, amelyből tudod, hogy ott vagy, ahol lenned kell; szeretet, amelyet sehol máshol nem találsz meg, de mégis érzed, bárhol is legyél a világban. Ezek hiánya hatalmas űrt hagy az ember életében, és vagy magával rántja a mélybe, vagy abból építkezik tovább, miközben érzi, hogy mindannak az ellenkezőjét szeretné megteremteni, ami neki rossz volt. A család az ember első közössége, és az, amely első lélegzetvételétől meghatározza őt élete végéig.
Nyitókép: Pixabay
