Elmondok egy történetet, aminek én vagyok az egyik főszereplője. A történet kitalált, sohasem voltam ilyen tettek elkövetője, de a szemléltetés céljának igencsak megfelel.
Képzeljék el a szituációt: unatkozom, felhívom a haverjaim, hogy találkozzunk már valahol, és mivel a szüleim nincsenek otthon, anyám nem ér rá főzni, elmegyünk „bevágni” egy hamburgert valahol. Mivel unaloműzéshez minél több emberre van szükség, néhány telefonhívás után kb. 20 fősre gyarapszik a csapat, eszünk, hülyülünk, s közben az unalom valahogy csak nem akar múlni, nem szórakozunk jól együtt. Mit csináljunk? Segítségemre siet a teljesen hétköznapi véletlen: az út túloldalán éppen egy 3 fős társaság halad. Már besötétedett, este van, így csaknem észrevétlenül lehet unalmat űzni. Nem is akárhogyan! Szólok a bandámnak: Hé, fiúk, adjunk nekik! Mivel nincs túl sok sütnivalójuk, 3-at 20-an megverni viszont éppen elég erejük van, átszaladunk az úton, a 3 barom járókelő pedig már osztozik a pofonokon, az egyik kevesebbet kap, a másik többet, a földön fekszenek már, néhányszor a biztonság kedvéért – azért csak jól akarjuk végezni a dolgunk – beléjük rúgunk, és amikor látjuk, hogy még mozognak, köpünk egyet, aztán elégedetten, diadalittasan elszaladunk. Verekedhettünk, mert ezek az emberek, akik erre járnak el, errefelé – a trafikban, a boltban, a gyár portáján – dolgoznak, úgysem törődnek ilyesmivel, inkább szemet hunynak a történtek felett, nem zavarja a lelki nyugalmukat az előttük zajló garázdaság.
Felmerül, ugye, önökben a kérdés: miért tettük? Ez nem kérdés, a történet már alapból válasszal szolgál: unatkoztunk, szórakozni akartunk, és abban a pillanatban ez tűnt a legegyszerűbb, legmozgalmasabb megoldásnak. Mit mondanak? Hogy miért nem szórakozunk értelmesen? Értelmesen? Úgy is lehet? Pff. Abban mi a szórakoztató?
Ja, igen, kíváncsiak rá, hogy mi a történet lecsengése. Elfutottunk, mert azért annyira nem vagyunk bátrak, hogy megmondjuk, hogy hívnak bennünket, annyi merszünk azért nincs, hogy kivárjuk, hogy esetleg valaki mégis rendőrt szalasszon a nyakunkra. Elbújtunk az egyik közeli saroknál, jókat röhögtünk, és még abban a kivételes szerencsében is részünk volt, hogy láttuk, amint a három elagyabugyált feltápászkodik, sántítva folytatja útját, megszégyenülve, félve jobbra-balra tekinget, nem következik-e folytatás. Őrülten jót röhögtünk, ez volt ám az este a javából, holnap lesz miről mesélni a suliban, a munkahelyen, megint bebizonyítottuk, mennyire királyok vagyunk.
Hogy a 3 pórul járt fiatalemberrel mi lett? Ugyan már, az minket egyáltalán nem érdekelt, bár az egyikükről megtudtam, hogy még a szüleinek sem számolt be az esetről, és amikor azok hallották, hogy járt a gyerekük, és rákérdeztek, miért hallgatta el megveretése történetét, csak annyit reagált: ugyan minek zaklassalak benneteket ilyesmivel, amikor az előző esetben, amikor véresre vertek, és tudtuk az elkövető(k) nevét is, sem történt semmi, a rendőrség nem tudott megoldással szolgálni? Mit tennének egy olyan ügyben, amikor minden ok nélkül, csak úgy kaptunk a pofánkra?
Mikor meghallottam ezt a szülők-gyerek sztorit, megint jót röhögtem, mert rájöttem, hogy mi a fiúkkal nem vagyunk egyedül, rajtunk kívül is vannak olyanok, akik okkal, ok nélkül, de a szórakozásnak ezt a formáját választják. A másik pozitív hozadéka a hallottaknak, hogy rájöttem, még a rendőrség miatt sem kell izgulnunk, ha újra nyakunkba szakadna a világunalom.
Ezennel kilépek a történetből, és felfedek néhány tényt: az eset megtörtént, helyszíne a politikum által a nyugalom, béke és tolerancia fellegvárának nevezett Szabadka volt, a csuklyás melegítők mögé rejtező arcok itt élnek közöttünk, a szívekbe férkőző félelem lassan a közhangulat része, a rend éber őrei pedig nem tesznek mást, minthogy a „jelenség malmára hajtják a vizet” összeegyeztethetetlen kivagyiságukkal és tétlenségükkel.
Beszélni lehet, de az arcba csapódó ököl fájdalmas.
