A szerb politika, valamint a politikum szava ma már annyira hiteltelen, hogy bátran ki merem mondani: nincs.
Hasonlóképpen országimázs sincs, hiszen nemzetközi szinten alig ismernek minket, vagy ha mégis, lenéznek. Egy középiskolás ismerősöm mesélte, hogy iskolatársai nemrég Svájcban vendégeskedtek, ahol a diákok azt gondolták, a szerbiaiak nem tudnak számítógépet kezelni. Meg is lepődtek. Szemmel láthatóan hibádzik az országimázs, vagy csak az alig néhányéves Szerbia még nem létezik a kollektív európai emlékezetben.
Pedig a rendíthetetlenül Európa-barát szerb kormány az utóbbi időben mindent megtesz, hogy a helyzet javuljon. Na jó, nem mindent, bár nem egész két hónap alatt hét országgal próbáltak „baráti” kapcsolatot kiépíteni. Piperkőc elnökünk meglátogatta Kínát, majd „átugrott” egy kávéra Magyarországra. De nem kell azonnal felkapni a vizet, hogy verejtékes munkánkból járogatnak üdülni minisztereink, hiszen Belgrád tanúja lehetett egy szerb-észt elnöki csúcsnak, együtt ünnepelhették a felszabadulás napját Medvegyevvel, és újra földünkön járt a török is. Igaz, most nem hódító csapatok jöttek, hanem Abdullah Gül államfő. Mindezek mellett néhányan ellátogattak Izraelbe és Japánba.
Összegezve az egészet, hirtelen olyannak tűnik a szerb kormány, mint egy hiperaktív gyerek az iskolában. Sorra köttetnek meg a kétoldalú – rendszerint gazdasági – megállapodások, és érdekes mód mindenkivel baráti viszonyban vagyunk. Függetlenül attól, hogy milyen álláspontjuk van Koszovóval, vagy csak nemes egyszerűséggel március 15-én nem láttuk volna szívesen. Titói út. Már csak az Egyesült Államok hiányzik.
Személy szerint nem lepődtem meg a kínai-szerb „nagy” barátságtól, hiszen tetszik, nem tetszik: Kína gazdasági nagyhatalom. Szemrebbenés nélkül vészelte át a gazdasági világválságot, valamint az USA legnagyobb hitelezője, és ott található a legtöbb amerikai államkötvény. Ennek ellenére nem törekszik a világrendőri címre, ezt meghagyja az amerikaiaknak, azonban az USA sem élheti ki teljesen magát, hiszen gazdasága lassan a kínaiak jókedvétől függ. Kötöttünk is megállapodásokat, hitelt is kaptunk erőlködő gazdaságunk fellendítésére, igaz, cserébe kínai vállaltok vihetnek végbe egyes beruházásokat. Azonban szerb-kínai határ még nem lesz, van helyette magyar-szerb. Tadić Budapesten büszkén beszélt a nemzeti tanácsokról szóló törvényről, bár a legjobb húzása az volt, amikor bejelentette, hogy Szerbia örömmel csatlakozna a Nabucco földgázvezetékhez. Nem is kellett sok a hónapok óta számolgató oroszoknak, hiszen amellett, hogy ők is hitelt engedélyeztek Szerbiának, lépést tettek a Déli Áramlat megépítése érdekében. Ki is mondta Medvegyev: azt szeretné, ha Szerbia aktív játékosa lenne az orosz gáz értékesítésének. A „nagy” orosz-szerb barátságnak csak a leple van meg, ugyanis Szerbia ugyanarra törekszik, mint minden más európai ország: speciális kapcsolatot szeretne kiépíteni Oroszországgal, hogy valamiféle előnyre tehessen szert. Az oroszok pedig láthatóan az energetikai szektorunkra pályáznak.
Más kérdés viszont, hogy az orosz befolyás mekkora kárt tesz az európai integrációs folyamat során, valamint mennyire haragszik meg Amerika. Eközben Tadić folyamatosan lobbizik, észt tapasztalatokra is szert tenne, valamint Törökország csatlakozását is támogatja. A törökök is növelni szeretnék befolyásukat, befektetéseken keresztül. Emellett pedig biztonságban szeretnék tudni a muzulmán közösségeket, valamint a török kisebbséget. Izraellel is jövedelmező a baráti kapcsolat, öntözőrendszerük elismert, valamint a biztonság, a titkosszolgálat területén is tanulhatunk tőlük. Tadić legnagyobb eredménye azonban nem más, mint Uncle Sam megnyerése. Hillary Clinton már ki is állt Szerbia mellet, rászólt a bővítés-ellenességről ismert Hollandiára, hogy adjon zöld utat Szerbiának.
Hiperaktív a szerb diplomácia: befektetőket és hitelezőket csalogat, miközben rekordgyorsaságú imázsépítésbe fogott. A baj viszont az, hogyegyszerre két lovon ül. Igaz, mindez nem érdekli a srebrenicai vérengzés miatti bűntudattól szenvedő Hollandiát. Nekik Mladić kell.
DIÓSI Árpád
