Engedtessék meg, hogy előbb idézzek egy szerbiai politikus fiktív naplójából:
1. „Ma olyasmi történt velem, ami még soha. Fenyegető levelet kaptam. Nem is akármilyet. Küldője halállal fenyeget, ha nem hagyom abba nézeteim hangoztatását, ha nem vonulok vissza a politikai életből. Most mi legyen? Feleségem és gyermekeim riadtak, nekem sem mindegy. Szökjek meg, tegyek a kérés szerint? És akkor mi változik? Akkor találnak egy újabb egyént, akinek a tevékenysége nem tetszik, és az kapja meg ezt a levelet? Vagy mi lesz? Egyelőre az biztos, hogy az asszonyt meg a lányokat biztonságos helyre küldöm, talán valahová külföldre, én meg minden lépésemet kétszer meggondolom. 2001. április 11.”
2. „Ez nem lehet igaz! Épp amint visszajött a család, épp amint úgy éreztem, hogy elmúlt a veszély – pedig a belügyi szervek még mindig nem derítették ki, honnan, kitől érkezett a levél –, itt van, megint újabb fenyegetés. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ilyen dolog üres fenyegetés, de egyáltalán nem mindegy. Most csak azért legyek nyugodt, mert én most kaptam másodszor, George Bush amerikai elnök pedig évente kap 3000 fenyegető levelet? Miért is gondoltam, hogy vége? Biztosan figyelnek, biztosan tudják, hogy hazajött a feleségem és a két gyerek. A biztonság kedvéért elküldöm őket újra. Csak azt nem tudom, hogy minden politikus kap-e ilyen üzeneteket. Biztosan nem. 2001. augusztus 26.”
3. „Most már biztosan kivan az egy tucat. Lassan már föl sem veszem. Nem mindegy, persze, továbbra sem, de 1-2 év alatt tíz-egynéhány fenyegető levél, semmi következmény, mit izgassam magam? Még mindig nem vagyok nyugodt, ha jön egy ilyen, még mindig összerándul a gyomrom, de már nem vesztem el a lélekjelenlétem, nem uralkodik el rajtam a félelem, nem költöztetem a családom össze-vissza. Maradok. Ezeknek, egyelőre úgy néz ki, fenyegetőzni van merszük. De azért ez mindig nyugtalanító. 2005. június 2.”
4. „Most már fel sem veszem. Több tíz, lehet, hogy már több száz hasonló tartalmú levél. Fenyegetnek, azt írják, hogy megölnek, ha nem lesz ez vagy az, ha nem távozom a posztomról, ha nem engedek az elveimből. De ennyi levél után kit érdekel. Persze, továbbra sem mindegy, főleg azért mert ez az ország és a belügyi szervek megbízhatatlanok, nincs közbiztonság sem, nem hogy személyi lenne. Egy olyan országban miért lepődjön meg valaki azon, hogy rendszeressé válnak a felé irányzott fenyegetések, ahol évek alatt nem szüntették be a fasiszta, soviniszta és egyéb szélsőjobboldali szervezeteket, sőt, még csak igazi szándék sem mutatkozott rá? Ma megint kaptam egyet, nemcsak én, hanem az egyik társam is, de nem hagyjuk ennyiben, feljelentést teszünk, megnézzük, megmozdul-e az állóvíz. Fel kell venni a harcot. 2009. szeptember 22.”
Valami ilyet olvashattunk volna a minap azon vajdasági politikusok naplójában, akiket a napokban bizonyos levélírók halálosan megfenyegettek. Tették ezt valószínűleg azért, mert ezen párt funkcionáriusai igen hangosan és határozottan kijelentették, sőt, a parlament elé is terjesztették, hogy be kell tiltani a neonáci szerveződéseket, szervezeteket.
Emlékezhetnek: nem ők voltak az elsők, akik fenyegető leveleket kaptak, idén márciusban például a vajdasági magyar politikai élet egyes tagjait és más vajdasági vezetőket is ugyanilyen fenyegetések értek.
Nincs itt semmi jogrend, nincs semmilyen határozott elhatárolódás, az ország egyik vezető politikusa és a legnagyobb támogatottsággal bíró pártok egyikének elnöke, Tomislav Nikolić például – szintén a napokban – a fenyegető levelek után értetlenül állt a fasisztoid lelkületűeket tömörítő szervezetek betiltására vonatkozó felterjesztés előtt, sőt, odáig merészkedett, hogy párhuzamba hozza az Ellenállás és az Obraz nevű mozgalmakat.
Nagyon fasisztoid, rasszista világban élünk, Barack Obama is valószínűleg bőrszínének köszönheti, hogy – egyes információk szerint – 3000 fenyegető levelet kap naponta, ugyanannyit, mint George Bush kapott évente. De addig, amíg Obamát a világ minden tájáról érheti fenyegetés, mindenhonnan küldhetnek neki ilyen tartalmú levelet, mint egy nagyhatalom elnökének, addig a tartományi politikai elit – határozott véleményem – számára csak országon belülről érkezhetnek az „ijesztegetések” – azért használom a L'art pour l'art társulat Pandacsöki Boborjánjának kifejezését, mert ő legalább csak hülyéskedett, de az ilyen fenyegetődzők egyenesen őrültek, marhák – és ez is immár csaknem szokványos, nincs benne semmi meglepő, mint ahogy abban sem, hogy nem fognak el senkit, nem omlik össze a rendszer, csak ülünk, és hallgatjuk, ahogy csörög a pénztárcánkban az apró. Pedig ez a helyzet immár odáig fajult, hogy bármikor csöröghet a telefonunk is, és az éterből fülünkbe súghatják: – Vigyázz, vigyázz, figyelünk. Ha nem leszel jó, megölünk!
