Tudjuk, nem a szabadkaiak állítják ezt, hanem a tévések, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy egyáltalán felmerül a gondolat: Vajdaságnak kell, hogy legyen kulturális központja, másfelől pedig, hogy Szabadkát határozzák meg ilyképpen – mások, az ott élők vagy éppen onnan származottak.
Felesleges szót fecsérelni arra, hogy a legtöbb vajdaságinak, de a vajdasági magyarok jó részének Szabadka semminek sem a központja – kulturálisan sem, politikailag és gazdaságilag meg végképp nem. A szerbeknek ott van Újvidék maticástól, EXIT-estől, sterijástól, egyetemestől, és hát nekünk is akad ott egy-két jelentős kulturális intézményünk. A vajdaságiak javának Szabadka a bolhapiacot jelenti, a határ menti várost, vagy éppen Palicsot (ami meg, mint a neve is mondja, Palics, nem Szabadka).
A városok vetélkednek egymással abban, hogy valaminek a központjai legyenek – ettől fejlődnek. Iparkodnak, hogy ne legyenek ok nélküli városok, mint ahogyan azt száz éve éppen a mezővárosok, így Szabadka kapcsán írta Leopold Lajos. Ezen azt értette, hogy e települések városok akarnak lenni, de nem azok, hisz nem látják el a városi funkciókat, s inkább amolyan alvóhelyek, ahol a tanyasi népség telente melegszik...
Hovatovább a kultúra területe az, ahol a központ fogalma, s amivel együtt jár, a központosítás, nehezen mérhető és ily módon értelmetlen is. Az iparosok számát le tudjuk mérni, azt is, hogy a termékek eladhatók-e, de a versek, a tánc, a zene, a képek már sokkal körülményesebben ítélhetők meg. Már csak ezért sem lehet Szabadka a tartomány kulturális központja. S akik ezt bizonygatják, éppen provincializmusukról adnak számot.
Szabadka nem attól kulturális központ, hogy nosztalgikusan felelevenítik a Duna TV-n, volt egy villamosa, egy Kosztolányija. Ez már-már nevetséges és vidékies. Az is fura, hogy a nem szabadkai Lajkó Félix zenéjét keverik oda minden bejátszáshoz, éppen az ő zenéjét láttatják szabadkaiként, aki amúgy a lokális kötődést a maximális zenei nyitottsággal és meghatározhatatlansággal ötvözi. De mondhatnám, hogy Király Ernő is Újvidéken alkotott nevezetes citrafonján, abban sincs hát sok szabadkaiság...
De nem Szabadka ellen akarok én beszélni. Hanem arról, hogy a kultúrában az effajta felfogás sehová sem vezet. Ettől ugyanis nem lesz élet a szabadkai Népszínház otromba épületében, nem fog feltámadni az Üzenet folyóirat és a könyvesboltokban sem kaphatunk meg majd sok (magyar nyelvű) könyvet. És ettől a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége sem lesz jobb, és nem tölti be a központi szerkesztőség szerepét. Nem azért, mert erre nincsenek meg az emberek vagy a források, hanem mert ez nem így működik.
Akkor hogyan működik? – kérdik önök most jogosan. Hát nem tudom. A kultúrában, a művészetben éppen az a lényeg, hogy működésének szabályai nem világosak, mondhatni, éppen a szabálytalanságok, az újítások viszik előbbre. S ha valaki központban gondolkodik vidéken, éppen azt a logikát teszi magáévá, ami ellen valójában küzd(enie kellene): Budapest és Belgrád hegemóniája ellen, vagy Vajdaságban éppen az „újvidékiek” ellen. Bár az sem megoldás, ha a kultúrpolitikusok meg azt szorgalmazzák, legyen mondjuk három pillére a vajdasági magyar kultúrának: Újvidék, Zenta, Szabadka, ezeket meg, mint lapáttal az ólajtót, támasszuk ki Temerinnel, Topolyával, Óbecsével, Kishegyessel, Magyarkanizsával. A kultúrát nem a városok csinálják, hanem egyes emberek. (Olyannyira, hogy Szabadka város honlapján így írják: „Kultúrális menü.” – hosszú ú-val...)
Persze nem arról van szó, hogy ne legyenek orientációs pontok, ám hogy valami minek a központja, az nem egy mondaton, egy bátor vagy éppen ostoba és öntelt kijelentésen múlik. A politikában egy tollvonással ki lehet nevezni egy fővárost, a kultúrában aligha. Aki e téren tesz ilyet, az éppen azt fedi el ezzel, hogy más bizony alig van itt. Hogy a város – Potemkin falva.
