El tudom képzelni, milyen riadalom lett úrrá azokon a belgrádi átlagembereken, akiket az a balsors sújtott, hogy éppen akkor tartózkodtak nem megfelelő helyen, amikor hat autó ablakait leengedték, a bent ülők pisztolyt szegeztek egymásra, s süvölteni kezdtek a golyók. Mondom, el tudom képzelni, hiszen magam is átéltem hasonló helyzetet, s maradéktalanul együtt érzek a mozgósításoktól, háborúktól, ilyen-olyan válságtól, létfenntartási gondoktól megviselt idegzetű embertársaimmal.
A pillanat töredéke alatt, függetlenül életkortól és nemtől, biztos fedezék mögé kell ugrani, hogy először is a fej a helyén maradjon. Másodszor pedig – ne rólunk legyen mondva – se a lábat, se a derekat ne érje olyan találat, amely tolószékbe kényszeríthet valakit.
Harmadszor, akik ép bőrrel megúszták a kalamajkát, villámgyorsan, észrevétlenül el kellett illanniuk a helyszínről, ha nem, hát színészi képességüket latba vetve kellett bizonygatniuk, hogy semmit sem láttak, semmit sem hallottak. Az utóbbi néhány évtizedben mélységesen átéreztük a ne szólj szám, nem fáj a fejem mondás igazán bölcs voltát.
Távol áll tőlem a szándék, hogy e pokoli melegben bárkit is megterheljek olyan kérdésekkel, mint például: jogállamban mit kereshetnek magánhadseregek, ki és miért pufogtatta fegyverét, ki szolgálati feladatból, ki fusizott tényleges rendőrként vagy altisztként? Maradjunk a két főszereplőnél.
Nem zárható ki, hogy Boris Tadić államfő a becstelenül gazdag üzletemberek közé sorolta Predrag Ranković Peconit, aki Szerbia legvagyonosabb polgárainak páholyában az ötödik sorban trónol. Azért kezdtük vele, mert igen keveset tudunk róla. Valamiért tartanak tőle, kerüli a közszerepést, nem tűri, hogy lefényképezzék. A sikeremberek arcképcsarnokában egyedül őt ábrázolták hátulról. Ahogyan elnézem – izmos termete, széles válla alapján ítélve – zsákolással is megkereshetné a kenyerét. E szégyenlős, hallgatag üzletember egy zimonyi cég tulajdonosa, ezenkívül megvásárolta a kruševaci Rubint, az újvidéki Albust, a verbászi Vitalt, dohánygyárat építtetett Inđijában. Zoran Đinđić meggyilkolása után letartóztatták a surčini bűnszervezettel való kapcsolatainak gyanújával. Rövid ideig raboskodott, szabadon engedték, s így hivatalosan életrajza szeplőtlen.
Vladimir Beba Popović, Đinđić néhai kormányfő bizalmi embere, aki nyilvánvalóan betekintést nyerhetett ama bizonyos dossziékba, azt nyilatkozta e sikert sikerre halmozó üzletemberről, hogy „a múlt század nyolcvanas éveiben pályafutását betörőként, autótolvajként kezdte, majd kábítószer-terjesztéssel foglalkozott. Uzsorakamatra pénzt kölcsönzött. A zimonyi és a surčini halálosztagok támogatásával teremtette meg birodalmát”.
Sokkal többet tudunk Ljubiša Buha Čuméről, a belgrádi dirr-durr másik főkolomposáról. Goran Petrović, a titkosrendőrség kiebrudalt vezetője menesztése után a Szolgálattal kapcsolatos mókás, csattanós történetekből, adomákból, anekdotákból álló könyvet jelentetett meg. Čume aszfaltbetyárként kezdte, napjainkban élen járó üzletembert tisztelhetünk személyében. Szoros barátság fűzte Nebojša Pavković volt vezérkari főnökhöz, háborús bűncselekmények elkövetésének vádjával elítélt egyénhez. Amikor Čumét megmérgezték, elsőnek Pavkovićhoz fordult segítségért, aki a hadsereg helikopterén azonnal a kórházba szállíttatta. Ha mással nem, hát ezzel elévülhetetlen történelmi érdemeket szerzett a zimonyi bűnbanda történetszálainak felgöngyölítéséhez, Đinđić gyilkosainak leleplezéséhez a hatóságoknak égetően szükséges felvilágosítást szolgáló vádalkus tanú életének megmentésében.
Az alvilág Čume életére tört, aki emiatt a nagyvilágban bujkált. Petrovićot leváltása után, mint a külügyminisztérium osztályvezetőjét, egy meg nem nevezett napon az ország ankarai nagykövetsége táviratban tájékoztatta, hogy Čume betört, behatolt, berontott az épületbe, mert üldözői felfedezték búvóhelyét, nyomában vannak, állami védelmet kért, s ellenszolgáltatásként kész tanúként vallomást tenni Đinđić meggyilkolásáról, a zimonyi bűnbandáról, Legijáról.
Teltek-múltak a napok, senki a füle botját sem mozdította, Čume elunta magát. Egész nap le-fel rohangált az épületben, megbénította a munkát, zaklatta az alkalmazottakat, alpári káromkodásaitól visszhangzott az épület. Az írói vénával megáldott Petrović könyvének tanulsága szerint hasznosabbnak vélték, ha Čumét Szlovákiába szállítják. Az ottani biztonsági szolgálat védelmét élvezve Čume beavatta testőreit a pókerezés rejtelmeibe és felvilágosította őket, hogy tiszteletdíjas munkával megtollasodhatnak, csak be kell kapcsolódniuk a heroincsempészés hálózatába. A rendőr is hús-vér ember, néhányan meginogtak, s ez megkövetelte a legénység gyakori cseréjét.
Hazaszállítása előtt a laktanyából a pozsonyi követségre irányították, ahol Čume főleg a fehérnépet zaklatta, az erőszakos nemi közösülés kísérletétől sem idegenkedett. A nagykövet diplomatikusan megkérte, mint vendég, ha ideje engedi, fussa át a házirendet.
– Hékás, még te pofázol, már három hónapja senkit sem kúrtam meg!
– Sajnálattal kell közölnöm, ebben nem állhatok a szolgálatára!
Néhány nappal Đinđić likvidálása után megcsörrent a nagykövet telefonja:
- Baszt...l már ekkora tökkelütötteket, hónapokig cseszegettek néhány kiló heroin miatt, hiába ugattam nekik, bassz...tok meg a heroint, megölik a miniszterelnökötöket...
Meg is ölték. Ezúttal ezt a témát is mellőzzük. Maradjunk annyiban, hogy míg falkába verődve ilyen alakok furikáznak az utcán, ügyeljünk a fejünkre, derekunkra, lábunkra. És rendszeresen fizessük az adót.
Miért, mi mást is tehetnénk?!
