Meddig tart a varázslat?

HETI KÖRKÉRDÉSÜNK

Hány éves koráig hitt a Mikulásban?

5 éves koromig...26%
10 éves koromig...36%
15 éves koromig...2%
Még ma is hiszek benne...27%
Igazából soha sem hittem benne...9%

A www.magyarszo.rs olvasóinak szavazatai alapján

Vannak történetek, amelyeket nem könyvek lapjain tanulunk meg, hanem a szívünk rejtekében. Ilyen a Mikulás története is. Nem kell hozzá hosszú mese, sem vaskos kötet – elég egy pár csizma az ablakkal szemben, a hajnali hidegben felszálló lehelet, és a remény, amely egyetlen éjszakára képes megváltoztatni a világ rendjét.
Gyerekként még természetes volt számunkra, hogy a télnek saját szívdobbanása van. Hogy december elején a levegő megtelik azzal a különös, csilingelő feszültséggel, amit nem lehet megmagyarázni, csak érezni. A készülődés napjai csendben hömpölyögtek: az iskolába menet minden ablakban gyertyák pislákoltak, s mi úgy éreztük, valami láthatatlan kéz indítja útjára a fényeket. A sötétedő utcákon mintha mindig eggyel több piros kabát suhant volna el a szemünk sarka előtt, mint amennyit valójában láttunk. A hit ilyenkor nem kérdés volt. Egy állapot. Egy olyan világ része, ahol az ember meggyőződéssel tudta: léteznek olyan titkok, amelyeket nem kell kutatni, egyszerűen csak engedni, hogy megtöltsék a napokat.
Aztán eljön a pillanat – van, akinél korábban, van, akinél később –, amikor a gyermeki varázslat lassan átalakul. Nem múlik el, csak máshová költözik. A Mikulás alakja mögül előtűnnek a szüleink fáradt, mégis csillogó tekintetei, a nagyobb testvérek cinkos mosolyai, és valami halkan azt súgja: talán a csodákat néha mi magunk hozzuk létre. Talán a piros köpeny alatt mindig is az a szeretet rejtőzött, amelyet azok adnak nekünk, akik legjobban ismernek minket. Felnőni nem azt jelenti, hogy elveszítjük ezt a titkot. Inkább azt, hogy megtanuljuk továbbadni. Hogy egy napon mi töltjük meg mások csizmáját apró figyelmességekkel. Hogy rájövünk: sokszor nem az ajándék számít, hanem az a pillanat, amikor valaki felébred, és látja, hogy gondoltak rá. Ez a pillanat a Mikulás igazi öröksége.
A világ gyorsabb lett, a gyerekek korábban okosodnak ki, a magyarázatok is koraiak. De még ma is, amikor egy hideg reggelen megreccsen a hó a lépések alatt, sok felnőtt elmosolyodik. Talán nem vár csizmába rejtett csokoládét, de a hangulat mégis visszabújik a bőr alá: ugyanaz a várakozás, ugyanaz a halk remény. És ilyenkor megértjük, hogy bizonyos dolgokból nem lehet teljesen kinőni.
Mert a Mikulás nem egy személy, hanem egy érzés. Egy összekoccanó csengő hangja a legrövidebb decemberi délutánon. Egy történet, amit újra és újra elmesélünk, anélkül hogy igazán belegondolnánk: valójában minden évben azt a gyermeki énünket idézzük meg, aki hitt a csodákban. És miért ne tennénk? A hit nem mindig igényel bizonyítékot. Néha elég, ha tudjuk, hogy a világ egy kicsivel jobb hely lesz annál, ha engedjük magunkban élni azt a részt, amely képes hinni a jóság létezésében.
Van, aki örökre megőrzi ezt a látásmódot. Van, aki csak decemberben talál rá újra. De mindannyian hordozzuk magunkban a tél első havas éjszakájának emlékét, amikor a csillagok mintha közelebb kerültek volna, és úgy éreztük, bármi megtörténhet. A felnőtté válás sem szünteti meg ezt az érzést – legfeljebb elfeledteti egy időre. De a december elég erős ahhoz, hogy újra felélessze.
És talán éppen ez a titok. Nem az, hogy ki teszi a csizmába az ajándékot, hanem az, hogy miért. Azért, mert szeretnénk látni a csillanást valaki más szemében. Azért, mert tudjuk: a világ csak addig őrzi meg a varázsát, amíg mi is teszünk érte valamit. Amíg hiszünk benne – bármilyen formában is tesszük. Lehet, hogy ma már nem írunk levelet az északi szélnek. Lehet, hogy nem lessük az ablakot hajnaltájt. Mégis minden évben megtörténik valami csendes csoda: újra gyereknek érezzük magunkat. Talán csak egy percre, talán csak egy gondolat erejéig, de elég ahhoz, hogy megértsük: a Mikulás igazából soha nem megy el. Ott marad velünk – a decemberi fények alatt, az illatokban, a zenékben, a titokban kicsempészett apróságokban. A mosolyokban, amelyeket adunk és kapunk. A pillanatokban, amikor a szívünk egyet lassabban, vagy éppen egyet gyorsabban dobban.
Mert a varázslat létezik. Lehet, hogy már nem úgy, ahogy gyerekként elképzeltük, annál sokkal mélyebben. Ott van bennünk. És minden évben, amikor kicsit engedjük felszínre jönni, újra bebizonyosodik: hinni nemcsak gyerekjáték, hanem az egyik legnagyobb ajándék, amit saját magunknak adhatunk.