Jobbra húzott balszerencse

Felvázolom az esetet:

Az egész egy szombat délután kezdődött. Agyilag teljesen inaktív állapotban feküdtem az ágyamban, miközben az Instagram algoritmusa minden eddiginél pontosabban találta el, mire vágyhatok: egy mosolygós pár kávéval a kezében, körülöttük lufik, virágok, napfény – és alul a felirat: „Találd meg a párod!” Kisagyamból egyszer csak előrerohant: „Mi lenne, ha…?” Egy perc múlva már az „elfogadom a felhasználási feltételeket” gombot nyomogattam, a készülékem memóriája pedig új lakót kapott – letöltöttem a Tindert tisztán kíváncsiságból.

Így ágyazódott bele egy újabb lappangó fejfájás a mindennapjaimba. Pedig a reklámban olyan csillogónak, rózsaszínnek, könnyűnek tűnt, aztán kiderült, hogy a legtöbb férfi profilja inkább személyes mémgyűjtemény, mintsem társkereső adatlap. Volt, aki egyetlen képen pózolt, amin egy döglött halat tartott a kezében, másnál a profilkép egy homályos koncertfotó volt, amiből maximum azt lehetett kivenni, hogy valószínűleg van feje. És ott voltak a rejtélyes „körbevágott exbarátnő” fotók, ahol egy női váll és kéz még épphogy belógott a kép szélére – hát persze, hogy ettől mindenki kedvet kap jobbra húzni.

Na de mielőtt másokon köszörülném a nyelvem, ott volt a saját profilom kérdése. Milyen képeket tegyek fel? Ha csak arcképet, akkor jönnek a meglepetések találkozáskor. Ha teljes alakosat is, akkor nagyon sok mindent kockáztatok. A plus size testalkat nem egyszerű ebben a közegben: ha túl őszinte vagyok, akkor jönnek a jófej bókok, amik mögött érezni a leereszkedést – a másik véglet ebben egyébként a merész, mondhatni, pimasz üzenetek, amikből kiderül, semmi emberit nem lát bennem az illető preferenciájától elvakulva –, ha pedig túl rejtőzködő vagyok, akkor meg én érzem magam becsapósnak.

A bemutatkozás megírása sem ment könnyen. Próbálj meg valami eredetit kitalálni, amikor a legtöbb profilban ugyanaz a két mondat áll: „Szeretek utazni” és „Imádom a jó kaját.” Mintha bárki szeretné a rossz kaját! Írtam valami félig vicces, félig cinikus szöveget arról, hogy kávéfüggő vagyok, és jobban félek a galamboktól, mint a vizsgázástól – hátha ezzel kiszűröm azokat, akik csak a sablonos „Szia, hogy vagy?” üzenetekre képesek.

Az első tíz percben úgy éreztem, a világ legválogatósabb embere vagyok. Szinte istennek képzeltem magam. Ez nem elég magas, az túl sok szelfit posztol, amaz pedig politikai szlogennel kezd. Aztán a tizenötödik perc környékén már jött a „jó, legyen” fázis, amikor a kíváncsiság és az unalom furcsa keverékéből adódóan jobbra húzol olyat is, akit élőben talán észre sem vennél.

Plus size nőként viszont rögtön éreztem, hogy a visszajelzés ritkább, de furcsa módon célzottabb. Volt, aki kifejezetten a testalkatom miatt keresett – ezt hívják szépen preferenciának, de sokszor inkább volt fétis, mint valódi érdeklődés. Voltak azok, akik látszólag nyitottak voltak, de az első üzenetükben máris célzást tettek a súlyomra – mintha ez lenne a legfontosabb dolog, amit tudni kell rólam.
 

A legtöbb beszélgetés a klasszikus „Szia, hogy vagy?”-gyal indult – amivel amúgy a világból ki tudnának kergetni ezen a ponton –, és sokszor ott is ért véget. Volt, aki három üzenet után eltűnt – ghosting, ahogy a művelt digitális világ mondja. Néha éreztem, hogy a másik inkább unaloműzésből ír, mint valódi érdeklődésből. Plus size élményként ez kiegészült azzal a különleges műfajjal, amikor valaki rögtön bókkal kezd: „Olyan szép arcod van” – amit elsőre kedvesnek gondolsz, aztán rájössz, hogy ez a „kár, hogy…” típusú mondatok előszobája.

Amikor végre odajutottam, hogy személyesen is találkozunk, mindig ott volt a catfish para: vajon tényleg az jön el, akivel beszéltem? Persze ez kölcsönös, hiszen én is máshogy mutatok egy jól beállított fotón, mint amikor öt perc késéssel, kissé lihegve beesek a kávézóba. Plus size nőként volt, hogy az első reakció a másik arcán épp csak egy pillanatra, de kiült: „Ó.” Aztán próbált kedves lenni, de az a pillanat már ott marad az ember fejében.

A ruhaválasztás is külön projekt: legyen kényelmes, de ne tűnjön úgy, mintha feladtam volna az esztétikát; ne legyen túl kihívó, de ne is érezzem magam benne a háttérbe simuló barátnőnek.

Volt, hogy meglepően jól sikerült egy találkozó – órákig beszélgettünk, és tényleg úgy éreztem, hogy van közös hullámhossz. Aztán volt a másik véglet, amikor a beszélgetés közben derült ki, hogy a másik konkrétan csak azért akart találkozni, mert „még nem volt dolga” plus size nővel, és ezt valami kipipálandó élménylistának tekintette.

De, ami igazán arcon csapott, az az, mennyire túlszexualizált a női jelenlét ezeken a platformokon – és hogy ez a plus size nőknél szinte a végtelenbe van csavarva. Mintha egy bizonyos testméret fölött nem is létezhetnél egyszerűen „csinos lánynak”, csakis „fantázia-tárgynak”, amit minden második üzenetben ki kell aknázni. A profilképed alatt nem a hobbijaidat, könyvlistádat vagy kedvenc filmjeidet látják, hanem egy nyílt meghívót valami, hát… kevésbé intellektuális párbeszédre – mindez nemcsak fárasztó, hanem mérgező is. 

Az online randizásban megtanultam, hogy nem szabad a visszautasításokat a saját értékem mércéjének tekinteni, a személyes határaim felállításáról és azoknak maradéktalanul történő betartatásáról nem is beszélve. Ez a világ sokszor kegyetlenül felszínes, és ez az online társkeresőkön sincs másképp – de ugyanígy tele van olyan emberekkel is, akik értékelik az őszinteséget és a humort, viszont őket, tekintettel az én szerencsémre, legalább egy – ha nem több – országhatár választja el tőlem.