A szerzőtől magyarul már korábbról olvasható A hugenotta fanatizmus áldozatai a XVI. századi Franciaországban (2021) című munkája, ugyancsak Karner András fordításában. Az inkvizíció történetéről egyébként egyaránt remek könyv jelent meg korábban Michael Baigent és Richard Leigh tollából (Az inkvizíció) a General Press Kiadónál.
A hugenották a franciaországi reformátusok elnevezése, akik a XVI. század elejétől vállalták hitüket, amit az ország királya, I. Ferenc (1515–1547) kezdetben eltűrt, majd a római pápához fűződő politikai érdekei folytán üldözni kezdett, még egy bírósági intézményt is létrehozott Luther és Kálvin követőinek megfegyelmezésére. A XVI. század második felében vallásháborúk sora dúlt francia földön, a királyok változtak, volt aki engedményeket tett Kálvin követőinek, volt aki kíméletlenül mészárolta a protestánsokat, közel hárommillióan külföldre menekültek a vallási terror elől, mások bevették magukat a hegyekbe, és fanatikusan küzdöttek hitükért. A protestánsok üldöztetése a francia forradalom után, a XVIII. század végén szűnt meg. Dél-Franciaországban ugyancsak eretneknek számító mozgalom volt a katharok (székhelyük után: albigensek) gyülekezete, azoknak a bogumil beütésű vallásgyakorlata, sok más mellet léteztek a manicheusok, sőt a Legfőbb Gonoszt szolgáló luciferusok és más szakadárok is.
A protestánsok eretnekeknek számítottak, akiket a római katolikus Egyház szó szerint tűzzel-vassal igyekezett kiirtani. Ennek egyik eszköze volt az inkvizíció, amit III. Ince és IX. Gergely pápa hozott létre még a XIII. században. III. Ince pápa 1252-ben jóváhagyta a kínzások (tortúra) alkalmazását a vallatások során. Ezzel rengeteg ártatlan emberre rászabadította a poklot. II. János Pál pápa vallási és erkölcsi szempontból fontosnak tartotta, hogy az Anyaszentegyház bocsánatot kérjen a hit nevében elkövetett bűnös cselekedetekért, amit 2000-ben nyilvánosan meg is tett. Nem a hívők tettei miatt esedezett bocsánatért, hanem az egyházi vezetők cselekedeteiért, mindenekelőtt az inkvizícióra gondolt, illetve utalt. A szerző szerint II. János Pál pápa 2000. március 12-én tett bocsánatkérése a következő három kérdésre keresett választ: „Az inkvizíció ellentétben áll-e az Evangélium szellemével?
Nem szükségszerűen kapcsolódott-e az Egyház és a kereszténység történetéhez? Végezetül, módszereit valóban az intolerancia és az erőszak jellemezte-e?” (Előrebocsátom: mindhárom kérdésre nemleges választ ad.) Az inkvizíció teológiai és filozófiai alapjait vizsgálva lábjegyzetben jegyzi meg – és az olvasó számára ez fontos információ –, hogy az inkvizíció kizárólag a keresztényekkel, illetve a megkeresztelt, majd hitehagyott emberekkel foglalkozott. Az alapelv, teljesen leegyszerűsítve, annyi volt, hogy az eretneket, mint a mételyt, vagy a rühös állatot el kell távolítani a közösségből, mert jelenlétével (és a kereszténységtől eltérő eszméivel) megfertőzi a többieket, ezzel pedig gyengíti az Egyházat. Aqinói Szent Tamás intelmei szerint az eretnekeket nem büntetni kell, hanem visszaterelni a nyájba, magyarán jobb belátásra kell bírni őket. Ennek érdekében a papok nem onthatnak vért.
Amennyiben a delikvens nem hajlandó megtérni az Egyház kebelére, át kell adni a világi hatóságoknak, amely előtt halálos ítéletre (is) számíthat. Megjegyzendő, a középkorról van szó, amikor a világi hatalom alá volt rendelve a spirituális hatalomnak, a politikai hatalomnak kötelessége betartani az erényeket, az egyházi előírásokat és „az Evangélium által inspirált keresztény törvényeket”, így nem a pap, hanem az uralkodó ontotta az eltévelyedett egykori hívő vérét. A spirituális és a világi hatalom összefonódása az inkvizícióban mindkét fél számára gyümölcsözőnek bizonyult: az Egyház az eretnekek kiközösítésével, illetve kivégzésével megőrizte a hívők egységét, hitét és reményét, az uralkodó pedig az alattvalók nyugalmát, biztonságérzetét.
A szerzőtől megtudjuk, hogy az eretnekek üldözése nem a középkorban született vezérelv, hanem már azóta létezik, ahogy a kereszténység kibújt a katakombákból, majd Nagy Konstantin (I. Constantinus) császár 313-ban engedélyezte a Római Birodalomban a kereszténységet, ami állam-, majd világvallássá nőtte ki magát. Ettől kezdve közösítették ki a bálványimádókat, a sokistenhívőket, a manicheusokat, egyéb vallási eltévelyedetteket, majd a IV. századtól a XIV. századig, tehát ezer év alatt folyamatosan megtartott zsinatok szentesítették az eretnekek üldözése érdekében alkalmazott testi fenyítést, amiről a szerző leszögezi, hogy „ezek az egyházi tanácskozások súlyosan sértették az evangéliumi etikát és szembehelyezkedtek Jézus Krisztus tanításának szellemével”. A domonkosok rendjéhez tartozó barátokat IX. Gergely pápa bízta meg 1232-ben az eretnekek felkutatásával, majd a ferenceseket is segítésükre küldte, így az eltévelyedettek felkutatása a kolduló rendekre hárult.
Az inkvizíció említésekor általában ennek az egyházvédelmi intézménynek a spanyolországi tevékenysége jut eszünkbe, hiszen Spanyolország számított a „legkatolikusabb” államnak, királyai pedig a „legkatolikusabb” világi uralkodóknak, na meg a közhiedelem szerint itt tombolt legvéresebben a hit tortúra általi visszatérése. Érdekes, hogy amíg az uralkodó a mórok és a zsidók elszaporodása miatt kért sajátos inkvizíciós eljárásmódot spanyolhon számára, az inkvizíció – lévén ezek nem keresztények – nem érintette őket, sőt, a katolikus Egyház védelmébe is vette a zsidókat. IV. Jenő pápa megtiltotta üldözésüket, vagyonuk eltulajdonítását, vallási helyeik és ünnepeik háborítását. A spanyol inkvizíció fennállásának három és fél évszázada alatt mégis a zsidókra összpontosított, azokra, akik érdekből áttértek a katolikus hitre, de lelkükben megtartották a zsidó előírásokat. A protestánsokkal nem sok dolguk akadt, ugyanis a királyok megakadályozták Luther elveinek terjesztését az országban. Ráadásul könyvünk szerzője katolikus és kálvinista szerzőkre egyaránt hivatkozva bizonyítja, hogy a spanyol inkvizíció korántsem volt olyan vérszomjas, amint gondolnánk, hanem éppenséggel a brutális túlkapások megelőzésének eszközéül szolgált.
Michel Feretti könyvének végkövetkeztetése, hogy „az egyházi inkvizíció az irgalmasság műve volt. […]
Az Egyháznak nincs oka pironkodnia az inkvizíció miatt.” Korabeli és mai forrásokra támaszkodva állítja, hogy az inkvizíció egyfelől az egyházi és a világi hatalom javát szolgálta, elengedhetetlen eszköz volt, másfelől viszonylag kevés áldozattal járt, az inkvizíciós bíróságokon ugyanis viszonylag ritkán született halálos ítélet. A büntetés lehetett zarándoklatra kötelezés, megkorbácsolás, vagyonelkobzás, bebörtönzés. Az inkvizíció börtönei sokkal emberségesebbek voltak a világiaknál, a cellák szárazak, levegősek és világosak, a fogvatartottak bármit behozathattak, ha volt rá pénzük, sőt még kimenő is járt nekik. A máglyára küldöttek számával kapcsolatosan jelzi, hogy az semmis a világháborúk, a kommunizmus áldozatainak számához arányítva, sőt, a Franciaországban évente elvégzett abortuszok számához képest, amin senki nem háborodik úgy föl, mint az inkvizíciós bíróságok intézményének működésén.
A kötet érdekessége, hogy egyetlen sort se közöl a szerzőről, viszont közreadja a fordító szinte teljes életrajzát. Ez utóbbi nagyon helyes, ugyanis Karner András – egykori piarista diák – tiszta, az egyházi és jogi szövegeket közérthetően magyarítva, olvasmányos szöveget tárt az olvasó elé.
Nyitókép: Napkút Kiadó, Budapest, 2023, 85 oldal
