Az ősz nem magyaráz, lassan megérkezik, amit pedig a nyár harsány fénye-ténye még elfedett, azt egyszer csak láthatóvá teszi. A színeket, a fáradtságot, a hiányokat, a gyümölcsök-termények súlyát az ágakon. Az elmúlás mellett az érést is.
Ezért szeretem egyre inkább.
Körülöttünk most is sok a zaj. A világ mintha nem tudná abbahagyni a sietséget, a hírek egymásra torlódnak, az ember pedig olykor azt sem tudja, mire kellene először figyelnie. Közben dolgozunk. Írunk, szervezünk, tudósítunk, telefonálunk, megyünk egyik helyről a másikra. Tesszük, amit kell. Olykor úgy érezzük, ha egyetlen napra megállnánk, minden ránk omlana.
Közben mi is „őszülünk”. Inkább belül. Érettebb lesz bennünk a csend, óvatosabbak a szavak, pontosabbak a hiányok. Amit régen még bizonyítani akartunk, arról talán ma már tudjuk: elég, ha igaz.
A vers is ilyen lett bennem. Régebben talán meg akarta mondani, amit gondolok. Most inkább meg akarja mutatni, amit látok. Egy arcot, amelyet már nem lehet megkérdezni. A fényt, amely még ott marad az ablakpárkányon, amikor a szobában már sötét van.
Az ősz számomra nem az elmúlás évszaka. Inkább a felismeréseké. A szelíd erőé, amely nem akar győzni, csak jelen lenni.
Ezt tanítja: nem mindenáron előre menni. Néha megállni, körülnézni. Észrevenni, hogy ami valóban a miénk, az már ott van bennünk.
