Őáltala, ővele és őbenne

Felszentelésének 25. évfordulója alkalmából a közelmúltban tartott hálaadó, ünnepi szentmisét a moholi születésű ft. Zélity Mihály bezdáni plébános. Zélity atya a maga életében és pályáján Isten dicsőítését, továbbá embertársai szolgálatát tartja vezérelvnek. A vele folytatott beszélgetésből kibontakoznak a szerénység és az odaszentelődés erényei. Mindezek tetten érhetők a nehézségek közepette is, melyeket a mindennapi emberi küzdelmek meg a szórványlét kihívásai jelentenek számára (is).

Hol és milyen módon ünnepelték meg papságának jubileumát, illetve miként érintette a jeles alkalom?

– Úgy szerettem volna, hogy sokadalmas ünneplés helyett inkább a hálaadásra helyeződjön a hangsúly. Meg akartam köszönni a Jóistennek és a közösségnek is, hogy megérhettem mindezt. Előbb a szülőfalumban, Moholon tartottam misét. Fontos volt számomra, hogy ott is köszönetet mondjak, ahonnan indultam. Amellett számtalan (gyalogos) zarándoklatot éltem meg együtt a hívekkel, Doroszlóra, Hercegszántóra, Međugorjéba. Ők, az útitársak, ünnepséget szerveztek. Természetesen sokat jelentett, hogy a szolgálati helyemen, a bezdáni Szent Simon és Júdás Tádé apostol egyházközségben is szentmise keretében emlékezhettünk vissza, együtt a hívekkel, erre a szép hosszú és lelkiekben is tartalmas időszakra.

Nem hívtam vendégeket, vendég prédikátort sem, hogy ne engem méltassanak, hiszen én csupán megéltem ezeket az esztendőket, ahogy feltaláltam magam, legjobb tudásom szerint, viszont az Úr segítségéből vagyok ott, ahol vagyok.
Amikor újévkor átfordult az óramutató, akkor szembesültem azzal, hogy tulajdonképpen huszonöt évről van szó. Így kimondva, gyorsan eltelik, de ha az ember kicsit belegondol, akkor rájön, hogy tartalmilag bizony van benne sok minden. Megharcolni a napi, az évi harcokat…, van bőven tapasztalat.

Amit határozottan mondhatok, a huszonöt év alatt, hála Istennek még soha nem rendült meg az elhatározásom, hogy valóban továbbra is pap szeretnék maradni és nem bántam meg, hogy ezt választottam. Akármilyen hullámhegyek, hullámvölgyek jönnek, úgy tartom, amikor elindultam, akkor is úgy éreztem, hogy én elsősorban az emberek szolgálatát szeretném végezni.

Hogyan került erre a pályára?

– Egy mondattal ezt nem lehet megválaszolni. Egy érzésről van szó. Jómagam azt éreztem, hogy mindenképpen olyan dologgal szeretnék foglalkozni, ami az emberek felé irányul.

Nem hagyható ki, hogy egészen más vonalon indultam. Építészeti szakközépiskolát végeztem, folytatni szerettem volna ezt az utat, lediplomáztam, dolgoztam, tehát gyakorlatilag elkezdtem élni a mindennapi ember életet. Közben lassanként kialakult ez az elhatározás, egy folyamatként tulajdonképpen. Hosszú időn át érlelődött bennem, csak az ember sok mindennel úgy van, hogy megkérdőjelezi, vajon alkalmas lenne-e rá? Belegondolva az előttem álló tanulóidőre, elhesegettem, nem tudom, hogy bírom-e. Nem is titkolom, én is, mint mindenki más, bérmálkozás után kissé eltávolodtam a templomba járástól, viszont észrevettem magamon, hogy egyre inkább visszatérek és jól éreztem ebben magam. Nem szerepet vállalva, hanem hívőként beülve a padba, jóleső érzés volt a templomban lenni. Bizonyára minderre hatással volt az akkori, mára megboldogult moholi plébános, Danyi László atya is, az ő kiállásával, karakánságával, iránymutatásával.

Egy idő után úgy döntöttem, belevágok, megpróbálom, mert nem szeretném bánni, amit nem tettem meg. Úgy álltam hozzá, ha nem sikerülne, van hova visszamennem, míg mindig ott van nekem a tanult szakmám, vagyis megalapoztam már egy civil életet. Mindig azt mondom, aki elkezdi, nem biztos ugyan, hogy befejezi, de szükség van vallásos lelkületű civil emberekre, édesanyákra, édesapákra, szerzetesekre is. Tehát számtalan lehetőség van az ember számára hitének megélésére. Nem volt egyszerű, de valahogy a Jóisten mindig úgy alakította az utamat, hogy felszenteltek és íme huszonöt éve próbálom a magamtól telhető módon szolgálni a híveket. Tulajdonképpen a papi élet hasonló a mindennapi élethez. A pozitív hozzáállás és megközelítés, tud nagy erőt adni. Van, hogy az ember elkedvetlenedik a helyzetektől, mint Jézus is mondta: „múljék el tőlem ez a pohár…” másrészről viszont: „de hiszen ezért jöttem…”, emiatt a szolgálat miatt lettem pappá. A harcokat megharcolni, szólni azokhoz az emberekhez, akikhez esetleg más nem tud szólni…

Egy rövid zombori kitérőt leszámítva, szinte teljes eddigi szolgálati idejét a bezdáni Egyházközösségben töltötte. Voltak- e közben sarkalatos fordulópontok?

– A huszonöt év alatt drasztikus fordulópontok nem voltak. Azt mondanám, együtt kell lenni az emberekkel, együtt lélegezni velük és a közösséggel is. Meghatározó a Jóistenbe vetett hit, nem hiába a jelmondatom a felszentelésem óta: „Őáltala, ővele és őbenne…” Tehát mindenképp a hitemből merítem az erőt, de az emberek adják tulajdonképpen a másik részét ennek az erőforrásnak, amely a papság megéléséhez kell. Hiába vagyok vallásos és mélyen hívő, ha nem vagyok azok között az emberek között, akik miatt tulajdonképpen létezem. Lehet ez egy beszélgetés, társalgás, vita, ügyintézés…egyszerűen embernek kell lenni. A prédikációmban idéztem egy Pálos atyát, aki mondta egy másik testvérnek, hogy ne törekedjen arra, hogy tökéletes pap vagy szerzetes legyen. Ezt nem fogja elérni. Arra törekedjen, hogy jó ember tudjon maradni.

Azon a helyen, ahol vagyok és a vallásommal együtt helytállni. Ez az életfeladat. A sok gyakorlati, vezetői, szervezői képességeket is igénylő kihívások mellett. Mindehhez is a kellő erőt és pszichikai nyugalmat elsősorban a Jóistenben találom.

Milyennek látja a(z) (egyház) közösség helyzetét, avagy milyen irányba vezetnek a szolgálati kihívások?

– Bezdán specifikus, a település fekvése miatt, más nemzetiségű, kultúrájú népek is itt telepednek le. A hívek közössége, amelyért tulajdonképpen itt vagyok, elöregedő tendenciát mutat. Be kell rendezkednünk arra, hogy egy idősebb korosztályt kell szolgálnunk. Utánpótlást a papság oldaláról is keveset kapunk.
Hiányzik a fiatalság a templom falai közül, nekünk azonban az a dolgunk, hogy amíg van kivel, addig tegyük, ami csak megtehető.