Egyre valószínűbb, legalábbis a legújabb közvélemény-kutatások adatai alapján, hogy Németország földrengésszerű változások elé néz politikai szempontból. Mit is jelent mindez Magyarország számára, amely főként gazdaságilag ezer szállal kötődik az Európai Unió legfejlettebb tagországához? Prőhle Gergely volt berlini nagykövet, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója osztotta meg a gondolatait minderről.
Az utóbbi két évtized német–magyar politikai kapcsolatai bőven az Angela Merkel vezette kormányhoz kötődnek, sőt akár egészen Helmuth Kohl kancellárig is vissza lehetne vezetni. Ebből a korszakból mintegy 16 esztendeig a Fidesz kormányzott Magyarországon, és az első időszakban kifejezetten jó viszony volt a két ország között, annál is inkább, mivel a kormányok közös európai pártcsaládba tartoztak. Talán a menekültválság és az eltérő bevándorlási politika okozta az első konfliktusokat, és utána fokozatosan elhidegült a viszonyrendszer. Ön hogyan ítéli meg vagy hogyan összegezné ezt a 16 évet?
– Nem indult mindez olyan könnyen. Egyrészt, mert annak idején az első Orbán-érában Schröder kancellár volt a német kormányfő, akivel nem volt ideális a kapcsolat. És ez nem is nagyon változott. Orbán Viktor és Angela Merkel között sem volt rögtön jó a viszony, mert annak idején a miniszterelnök inkább Edmund Stoiber kancellárságára tett, Schröderrel szemben. Lassan alakult ki a jobb kapcsolat. Volt egy felívelő szakasz. A németek, tekintettel arra, hogy az európai integráció mélyítése mindig az ő bőrükre megy, avagy mindig a németek pénzéből akarják Európát sikeressé tenni, gyakran az európai integrációval kapcsolatban kicsit tartózkodóbb magyar álláspontot rokonszenvesnek tartották. Különösen akkor volt ez igaz, amikor bekövetkezett a Brexit, és Nagy-Britannia ezt a szerepet nem tudta betölteni. Németország mindig érdekes helyzetben volt és van, mert egyfelől érdekelt az európai integráció sikerességében, ugyanakkor nyilván a német adófizetőt sem lehet a végtelenségig eladósítani. Úgyhogy ez sokáig jól működött, de aztán volt egy eszkaláció a két ország kapcsolatában, ez pedig a 2015-ös menekültválság. A Willkommenskultur ekkor szembekerült a nagyon rigid kerítésépítős magyar állásponttal. Ez nyilván a két ország és a két kormányfő viszonyát is megmérgezte. Ez súlyos törés volt a magyar–német viszonyban. De azt is le kell szögezni, hogy ezzel egy időben viszont a gazdasági kapcsolatok továbbra is jól működtek. Az, hogy a három legnagyobb német autógyárnak van jelentős gyártókapacitása Magyarországon, ez azért azt jelzi, hogy minden politikai vita ellenére a német autóipar nagyon intenzíven jelen van, és Németország méltányolta azokat a lépéseket, amelyeket az Orbán-kormány tett, nyilván a számukra kedvező üzleti környezet megteremtésével is. És hallottam például német üzletembereket szűk körben arról beszélni, hogy Magyarország menekült politikája mennyivel távlatosabb és hasznosabb, mint Németországé. Úgyhogy összetett a kép, a politikai kapcsolatok rosszabbakká váltak, míg a gazdasági kapcsolatok szinten maradtak.
A Magyarországon történt kormányváltás külügyi szemléletváltást is jelent, legalábbis az új külügyminiszter asszony ezt hangsúlyozza. Mit jelent ez konkrétan Németország viszonylatában? Mennyiben lesz más a német–magyar viszony a közeljövőt illetően?
– Ha jól látom, akkor az új kormány külpolitikája egyszerre akar bizonyos nemzeti érdekérvényesítést továbbvinni, tehát nem feladni azokat a pozíciókat, amelyeket Orbán Viktor is képviselt. Egyúttal megőrizni vagy újraépíteni a beszélő viszonyt a vezető európai uniós tagállamokkal és magával Brüsszellel. Ez nem egyszerű művelet, de igazából az Európai Unió erről szól. Az a fajta fekete-fehér gondolkodás, amit korábban képviseltünk, hogy vagy szuverenista, vagy EU-párti, ez az országok többségében nem így működik. Szerintük a nemzeti érdekek képviseletéhez nagyon is szükség van az Európai Unióra. És azt látom, hogy ezt a vonalat próbálja az új magyar kormány is vinni, de azért ne felejtsük el, hogy talán éppen Berlinben történt egy közös sajtótájékoztatón, amikor a német kancellár esetleg meglepődött azon, hogy Magyar Péter Ukrajna európai uniós felvételének támogatását továbbra is a magyar kisebbség helyzetéhez kapcsolódó feltételekhez kötötte. Mint ahogy beszélt arról is, hogy távlatosan Európának bizony szüksége van az oroszországi energiaforrásokra. Úgy gondolom, hogy az érdekérvényesítésnek és a beszélő viszony fenntartásának vagy valamiféle simulékonyságnak új keverékével találkozunk.
Mint ismeretes, a magyar gazdaság gyakorlatilag közvetlenül a német gazdaság hatásától függ, de legalábbis messze a legnagyobb mértékben a német gazdaság állapota határozza meg a magyar gazdaság mozgásterének jelentős részét. Miután az utóbbi időszak főként a recesszióról szól, kérdés, hogy ez a bizonyos mozgástér mennyiben bővülhet?
– Ez a legfontosabb kérdés, mert a régi publicisztikai fordulat szerint, hogyha a német gazdaság kicsit benáthásodik, akkor a magyar gazdaság tüdőgyulladással ágynak esik. Ez az utóbbi időben csak még inkább érvényesül, mert a magyar GDP jelentős részét a német befektetők által létrehozott termékek adják. Ez sajnos továbbra is így van, úgyhogy nem tehetünk mást, mint hogy drukkolunk a német gazdaságnak és örülünk annak, hogy állítólag van bizonyos élénkülés. Most már talán olyan egy százalék körül is alakulhat a gazdasági növekedés, de nem szabad elfelejteni, hogy pont az energiaválság, illetve a háború okozta embargós politika következtében az elmúlt években a dezindusztrializáció Németországban 15 százalékos volt. Tehát 7 év alatt 15 százalékkal esett vissza a német ipar, ami azért jelentős szám.
Kitérve a német belpolitikára, egyáltalán nem elhanyagolható tényező, hogy földrengésszerű változások várhatók az országban politikai téren. A kormány és a kormányfő rendkívül népszerűtlen, és az ellenzék, azon belül is a jobboldali AFD töretlenül kúszik felfelé a népszerűségi listán. Elég csak a hétvégén lezajló szász-anhalti tartományi parlamenti választásra gondolni, amelyen, legalábbis a legújabb közvélemény-kutatások alapján, akár abszolút többséget is szerezhet az ellenzéki párt.
– Ez régóta húzódó folyamat. Érdemes kicsit történetileg visszatekinteni. A második világháborút követően olyan politikai rendszert igyekeztek létrehozni, amelyben a túlhatalom nem jöhet létre. Tehát egyrészt a föderális berendezkedésnek volt hagyománya Németországban, másrészt pedig a párstruktúra olyan váltógazdaságot biztosított hosszú évtizedeken át, ami stabil működést eredményezett. Ez volt az, ami gyakorlatilag az 1980-as évek végéig jól működött, amikor vagy a szociáldemokratákkal, vagy a kereszténydemokratákkal kormányoztak együtt a liberálisok. Idősebbek még emlékezhetnek olyan legendás figurákra, mint Hans-Dietrich Genscher, aki csaknem három évtizeden át volt szövetségi miniszter. Ez a zöldek felbukkanásával gellert kapott, és aztán elérkezett az az időszak, amikor a zöldek és a szociáldemokraták már kellő erővel rendelkeztek ahhoz, hogy adott esetben ketten is tudjanak kormányt alakítani. Emlékszünk erre a Schröder–Fischer-koalícióra, pont erről beszéltem annak kapcsán, amikor Orbán Viktor először kormányozott. Mivel már nem lehetett tisztán baloldali, illetve jobboldali-liberális koalíciókat létrehozni, kénytelen volt a CDU a szociáldemokratákkal kormányozni, sőt több helyen a zöldekkel is Az utóbbi években jelent meg a német politikai téren az az AFD, amelyre nem lehet azt mondani, hogy fasiszta párt, de azt lehet mondani, hogy jobboldali radikális párt, amelynek van néhány olyan szereplője, akinek a szóhasználata bizony erősen hasonlít a náci nyelvhasználathoz. Az álláspontom szerint súlyos hiba ez a bizonyos karantén vagy tűzfal, amivel körbeveszik az AFD-t. Mert tulajdonképpen ez olaj a tűzre, és azáltal még inkább protest párttá válnak. Emellett egyfelől folyamatosan erősödnek, másfelől emiatt csak olyan koalíciók jöhetnek létre mind országosan, mind tartományi szinten, amiben olyannyira különböző pártoknak kell együtt kormányozniuk, hogy azok gyakorlatilag teljes egészében kioltják egymás programját. A jelenlegi német kormánykoalíció két olyan pártból áll, amelyiknek a kancellárt adó pártja, tehát a CDU a legutóbbi választásokon történetének második legrosszabb eredményét érte el, az SPD pedig történetének legrosszabb eredményét érte el. Ez tulajdonképpen a vesztesek koalíciója. Az AFD egyre erősödik, és valóban előfordulhat, hogy abszolút többséget kap a hétvégi tartományi választáson. Ha nem kap abszolút többséget, akkor viszont olyan nagykoalíciót kell a másik oldalon létrehozni, ami gyakorlatilag garancia a kormányozhatatlanságra.
pixabay
Nyitókép: uni-nke.hu/Prőhle Gergely
