A jelzőlámpa három színből áll: piros, sárga és zöld. Ezt már óvodáskorban megtanulja az ember, s azt is tudja, mit kell tenni egy-egy színnél. Sajnos ez utóbbi csak feltételezhető, nem általánosítható, sokan még felnőttkorukban sem tudják, hogy a pirosnál meg kellene állni, és nem átszáguldani egy önmagában is veszélyes kereszteződésben csupán azért, mert a feltételes zöld miatt az autósok megindultak jobbra, de végképp nem egyenest, amikor más helyesen, a zöldön átkelhetne; ugyanez érvényes a feltételes zöldre is, csak akkor épp haladni kellene, és nem visszamutogatni a sokadik dudálásra is, hogy hát ő nem mehet semerre, nincs zöld (kizárólag egy gyönyörű jobbra mutató nyíl pompázik ott, de ne is vegyünk róla tudomást). És most képzeljük el azt a helyzetet, amikor meghibásodik a jelzőlámpa. Ha a színnel együtt sem tudja, mit kellene tennie, akkor hogyan tudhatná anélkül? A sok homlokcsapkodás mellé számtalanszor feltesszük a kérdést: mégis, hogyan sikerült jogosítványt szerezniük az ilyen sofőröknek?!
Még valamikor a vénasszonyok nyarának idején történt meg, hogy meghibásodott az egyik zentai jelzőlámpa. Gond egy szál se, követjük a táblákat (már aki tudja). Ugye az bizonyos, hogy az autóvizsga írásbeli részénél a táblák sok pontot érnek, elhibázásukkal könnyen elbukhatunk, ezért ezt mindenki bemagolja, mint az ábécét. Vagy nem…
A kisfiammal a főúton haladtunk, így értünk el az egyik ilyen problematikus útkereszteződéshez, ahol sárgán villogott a jelzőlámpa. Hangsúlyozom, főúton voltam, haladhattam volna nyugodtan tovább, ám sejtettem, hogy nem mindenki ismeri a STOP táblát, amely mindenhol ugyanúgy néz ki, még Újvidéken is. Mindenesetre lassítottam, és milyen jól tettem, hiszen egy újvidéki regisztrációjú autó fittyet hányt a piros nyolcszögre az út szélén. Amint észleltem, hogy itt bizony ütközés veszélye áll fenn, erősen lefékeztem, és mérgesen, kézmozdulatokkal (hangsúlyozom, semmi csúnya nem volt benne) igyekeztem a másik sofőr tudtára adni, hogy bizony szabálytalankodott. Szépen elindultunk, egy másik útkereszteződésnél pirosat kaptunk, a feltételes zöldre vártunk. A szóban forgó autó is beállt mögénk, és láttam, hogy kiszállt a sofőr és felénk tartott. Kopogott az ablakunkon, a kisfiam is szólt, de én figyelmen kívül hagytam. Úgy voltam vele, itt nincs helye magyarázkodásnak: sárgán villogó jelzőlámpánál, STOP táblánál nem akart elsőbbséget adni, még az is hihetetlen lett volna, ha azt szerette volna velem elhitetni, hogy beláthatóbb helyen óhajtott volna megállni, ahhoz túl gyorsan ment. Ennek tükrében nem igazán érdekelt a mondandója, ám a legmérgesebb amiatt voltam, hogy mindez úgy történt meg, hogy a kisfiam velem volt.
Az illető gyorsan feladta, visszaült az autójába, én pedig elmagyaráztam a gyermekemnek, hogy anya nem áll szóba buta emberekkel (nem ezt a szót használtam, hanem az i betűs szinonimáját; nem vagyok rá büszke, kicsúszott mérgemben). Erre az én hat és fél éves kisfiam, aki azokban a napokban épp egy emberi testről szóló könyvet lapozgatott és olvasgatott, csak ennyit mondott:
– Tudod, miért ilyen, anya? Mert nincsen neki agyfolyadéka!
