Díszbe öltözött Zenta. Ünnepre készül. Az ő nagy napjára. A városháza minden oldalára felkerültek a kék-sárga zászlók, középen a város címerével. A lágyan lengedező szél kecsesen és elegánsan mozgatja őket. Lebegnek ott fenn a magasban, mint egykoron a győztes seregek zászlórúdjain a harci zászló.
1697. szeptember 11-én jelentős csata helyszíne volt ez a város. „A magyarországi területek visszafoglalásának egyik legjelentősebb és legvéresebb ütközete volt ez” – írják a szakirodalomban. A Tisza mellett a Savoyai Jenő (vagy ahogyan mi, zentaiak, inkább hívjuk: Savoyai Eugén) osztrák herceg által összefogott keresztény sereg és az Elmasz Mehmed nagyvezír által vezetett török hadak sorsdöntő csatája volt ez. A török csapat Erdély felé indult, francia hadmérnökökkel hidat építettek a Tiszára Zentánál, azon szerettek volna átkelni a folyón. Itt érte utol őket Savoyai Jenő és csapata szeptember 10-én, és ezt követően egy jól átgondolt, ügyesen irányított csata vette kezdetét. A török sereg, egyes becslések szerint, valamint kissé eltúlozva, mintegy százötvenezer fővel indult a császári hadak ellen, amelyek jóval kevesebb, csaknem negyvenezer fővel állták a sarat. És bár számbelileg jóval alulmaradtak, erejükön ez nem látszott meg. Veszteségük, az ütközet méreteihez viszonyítva, jóval csekélyebb volt, míg ellenfelük jelentős számú katonát és zsákmányt veszített. Az erős török hadsereg elesett, a nagyvezír a harctéren vesztette életét, a helyszínen jelen levő II. Musztafa szultán Temesvár felé menekült. A csata következményei egy hosszú ideig tartó korszakot zártak le, a zentai csata nagy változásokat hozott a történelemben. Európa összefogásával megdőlt Magyarországon a török uralom, és 1699-ben megkötötték a karlócai békét.
Ma, ha a Tisza-parton sétál az ember, nem feltétlenül jut eszébe ez a jelentős pillanat. Ott áll az emlékmű, amely méltón jelképezi az ütközet helyszínét, és ott a harang, amely minden szeptember 11-én megkondul. Messze elhallatszik a hangja ma is, ahogyan koszorúk kerülnek a sziklát megformáló emlékhely elé.
Én pedig csak állok az utcán, és nézem a lebegő zászlókat, közben azon gondolkodom, hogy mennyire szeretem a városom. Szeretek itt élni, és szeretem azt is, hogy ha kimegyek a pénteki piacra, tudom, melyik árusnál kell megállnom a jó portékáért; tudom, hogy ha azt mondjuk, kimegyünk a Tisza-partra, akkor hosszú séta vár ránk, és hatalmas beszélgetés; tudom, hogy a töltésen egy késő délutáni séta alkalmával rengeteg futóval találkozom majd; és tudom, hogy ha a szökőkút mellett ülök egy padon, nem a mobilomon vagy a karórámon nézem meg az időt, hanem felpillantok a városháza tornyára; és azt is tudom, hogy képtelen lennék örökre magam mögött hagyni ezt a várost. Lokálpatriótaként egy percig sem gondolkodtam azon, milyen lenne máshol élni, és ha elutazom, hacsak tehetem, a legrövidebb időn belül sietek haza.
Lehet, hogy más városnak gazdagabb a történelme, de ez, ami itt van, mégis a miénk. A világ történelemkönyveiben ott szerepel Róma, Athén vagy éppen Budapest mellett Zenta neve is, és mindenki megtanulhatja azt, hogy itt verte el, de cudarul, a török hadat Savoyai Jenő.
Isten éltessen téged, Zenta!
