Annak ellenére, hogy az újvidéki városvezetőség minden erejével azon munkálkodott, hogy a mindennapi élet a szokásos mederben folyjon, ez nem mindig sikerült nekik. Így nem volt teljesen sikeresnek mondható az az intézkedés sem, amellyel azt a jelenséget szerették volna meggátolni, hogy legtöbbször a fővárosból, Budapestről jövő kereskedők vásároljanak fel egész üzleteket és raktárkészleteket. Ezzel azt szerették volna biztosítani, hogy vásárlóik folyamatos ellátásban részesüljenek, és egyben nyerészkedjenek is egy kicsit. Mint ahogyan nem lehetett útját állni az élelmiszerek és a zöldségek nagybani felvásárlásának és elszállításának sem, amiből kifolyólag a város élelmezése kérdésessé vált.
Mert háború volt. Az árak az ínséges időkben az eget verték, a városatyák pedig minden erejüket latba vetve küzdöttek azért, hogy a rendelkezésükre álló és kiszabott mennyiségekkel ellássák a várost, és főleg azokat, akiket a „fix fizetés” nyomasztó gondok elé állított. Így a tisztviselők számára biztosított húsmennyiség kiosztása is a városi tisztségviselők gondjának számított.
Payerle Nándor rendőrfőkapitány volt az, akit azzal bíztak meg, hogy oldja meg a tisztviselők heti egyszeri hússzükségletének fedezését, amit a hatósági „hússzékben” lehetett felvenni. Hatósági hússzéknek pedig az Obermüller-féle hússzéket tartották, ahol minden szerdán és szombaton ezt a jogot a tisztviselői utalvány ellenében lehetett érvényesíteni. A mennyiség korlátozott volt: három személyig fél kiló, hét személyig egy kiló, hét személyen túl másfél kiló hús járt, ami a minimális húsadagot jelentette.
Az ellátás valóban akadozott, mert az újvidéki tavaszi országos vásár már délelőtt 10 órakor befejeződött. A felhajtás gyenge, a kínálat silány volt, ellenben az árak annál magasabbra rúgtak, és így a pénzforgalom szempontjából a vásár nem sikerült rosszul. A marha élősúlyban 5 korona volt, ami azt jelentette, hogy egy újvidéki szállító a hat marháért, amelynek összsúlya 4560 kiló volt, 22 800 koronát fizetett. De magas volt a tehenek és a lovak ára is. A szükséghelyzet és a magas árak megváltoztatták a népélelmezési szokásokat is. Így a Monarchiába a keleti és északi tenger vidékéről jelentős mennyiségű sózott heringet, tőkehalat és száraz tőkehalat hoztak be. Hollandiából és a skandináv államokból pedig nagyobb mennyiségű sajtot hozott be a Haditermény Részvénytársaság, amelynek kizárólagos joga volt erre az ügyletre.
A városatyáknak azonban más gondjaik is voltak. Így a városnak vissza kellett vennie a magántársaságnak bérbe adott dunai strandfürdőt, többek között azért is, „hogy a közönség érdekeit legmesszemenőbben megóvja, és olcsó, hozzáférhető dunai fürdőt tartson fenn a város polgársága részére”. Profuma Béla polgármester szerint fontosnak tartották a „városi kezelés visszaszerzését”. „Foglalkozunk azzal a tervvel is, hogy a fürdőt kifejlesszük, és hogy megfelelő közlekedési eszközről gondoskodjunk, amely a fürdő és a város közti forgalmat lebonyolítja. Arról is szó van, hogy a villamosvonalat kiépítsük a fürdőig, de erre a háború alatt aligha kerül sor.”
A háború ellenére, amelynek már mindenki a végét várta, megtartották a versenytárgyalást a Duna-híd építésére is. Az árlejtést maga Profuma Béla polgármester vezette a kiválasztott városi bizottság és a cégek képviselői előtt. A munkálatokra, amelyeket két csoportra osztottak, négy budapesti cég jelentkezett különböző árakkal. Ezek a Drünwald Testvérek és Schiffer József, a Gregersen G. és Fiai, a Rényi és Bottenstein, valamint Zsigmondy Béla voltak. A munkálatok első csoportjába az újvidéki és péterváradi mederpillérek kiépítése, az újvidéki hídfő, az újvidéki parti aluljáró, valamint a péterváradi hídfő és szárnyak kiépítése tartozott. A másik csoport munkálatai az újvidéki őrházak, az újvidéki járda, a partrészek rendezése, a péterváradi várfal áttörése, a parti támfalak és korlátok építése, továbbá a bejárók és a parti világítás kiépítése voltak.
A nyilvános értekezleten a polgármester megállapította, hogy az árakat tartalmazó borítékokon lévő pecsétek sértetlenek, majd fölbontotta őket. Az árak 931 101 korona 44 fillér és 856 330 korona között mozogtak. A legolcsóbb a Zsigmondy Béla által benyújtott árajánlat volt, amely a munkálatok befejezését 1917. május 31-re vállalta volna. Ezek után az ajánlatokat a városi mérnöki hivatalnak továbbították „átszámolásra”. Így is látható, hogy a legdrágább és a legolcsóbb ajánlat között hatalmas volt a különbség. A végleges döntést a városi közgyűlés június közepére tervezett értekezletére hagyták. A hídépítési tervek tárgyalása pedig az akkori városvezetés nagymértékű optimizmusáról tanúskodott.
