Divčibare – a hegyvidéki klíma és az egészség találkozása

Miután az unokáink felcseperedtek, elhatároztuk, hogy húsvétra, karácsonyra és születésnapokra többé nem játékot kapnak tőlünk – egyébként Dunát lehetne rekeszteni a Barbie babákkal, Lego kockákkal és kisautókkal –, hanem élményt ajándékozunk nekik! Így jutottunk el Budapestre, az állatkertbe, a Tropicariumba, a Zene Házába, a Madách Színházba, ahol megtekintettük a Mamma Mia! musicalt; de jártunk a pécsi ókeresztény sírkamrákban, a villánykövesdi pincesorokon, a siklósi várban, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban is – és sorolhatnám tovább…

A bakancslistán szerepelt Divčibare is. Mivel a gyerekek érdeklődési köre eltérő, mielőtt útnak indultunk volna, kutakodtam, miről mesélhetnék majd nekik a vidékről, hogy ne csak a telefonjaikkal foglalkozzanak, hanem séta közben figyeljenek, és tudják: mit és miért nézünk meg. Persze magamra is gondoltam: én egészségügyi szempontból választottam a helyet.

Divčibare autóbusszal Újvidékről leggyorsabban a Ruma–Šabac–Valjevo útvonalon közelíthető meg; a távolság mintegy 150 km. Valjevón át kell szállni, ahonnan még körülbelül 40 km a hegyi üdülőhely.

A TÉRSÉG TÖRTÉNETI RÉTEGEI

Vannak tájak, amelyek nem harsányak, nem akarnak első pillantásra lenyűgözni. Csendesen, szinte észrevétlenül hatnak az emberre – mint egy mély lélegzetvétel. A Maljen-hegy fennsíkján elterülő Divčibare pontosan ilyen hely – ez volt az első benyomásom, amikor megérkeztünk.

Először a levegőt vettem észre: azt a tiszta, könnyű, enyhén fenyőillatú levegőt.

– Képzeljétek el, hogy már a 19. században is tudták, hogy ez a levegő gyógyít – mondtam a gyerekeknek. Viktor, aki rajong a történelemért, akkor kezdte nagyobb érdeklődéssel szemlélni a tájat, amikor elmeséltem, hogy Miloš Obrenović szívesen időzött itt, miután a második szerb felkelést követően megvásárolta a vidéket a török Deli agától. Ez a tény azonnal megmozgatta fantáziáját.

– El tudjátok képzelni, hogy ez a békés, gyönyörű vidék egykor birodalmak peremén feküdt? Itt, ahol ma járunk, egykor őrhelyek álltak, katonák figyelték a horizontot. Ezeken a határőrségeken a Habsburg Birodalom részeként magyar katonák is szolgáltak. Így a táj – még ha közvetve is – a magyar történelem része is.

A Maljen egyik legmagasabb pontja, a Kraljev Sto – magyarul „Király asztala” – szintén történetet mesél. A hagyomány szerint Stefan Dušan innen irányította hadjáratait, köztük a magyarok elleni hadmozdulatokat is. Ma mindebből keveset látunk. Nincsenek várromok vagy látványos csataterek – és talán éppen ez adja a hely erejét. A történelem nem kiált, hanem suttog. A fenyvesek között sétálva, a réteken megállva, a tiszta levegőt belélegezve az ember nyugalmat érez. Mintha a táj maga is emlékezne – de nem terhel, csak jelen van.

SÁFRÁNY, HANGA, SZAMÓCA...

– A Maljen-hegy fennsíkja nemcsak üdülőhely, hanem egy sajátos, kiegyensúlyozott ökológiai rendszer – magyaráztam fiatalabbik unokámnak, Dórának, mivel őt a biológia érdekli. Vadvirágok és gyógynövények – orbáncfű, kakukkfű, cickafark, sáfrány, hanga, boszniai és adriai nőszirom – nőnek a réteken, valamint erdei gyümölcsök: áfonya, szamóca és szeder terem.

A helyi ajándékboltban rábukkantunk egy helybeli fitoterapeuta könyvére, amelyből megtudtuk, milyen gyógynövények nőnek ezen a vidéken, és milyen betegségek gyógyítására alkalmazhatók. Egy közeli kolostor szerzetesei tinktúrákat, illóolajokat és kenőcsöket készítenek belőlük, amelyeket árusítanak is.

Természetesen alaposan szemügyre vettük a vidék jellegzetes fáit is: a fekete-, az erdei és a lucfenyőt – ez utóbbit az unokáim „loc”fenyőnek keresztelték el. A gazdag állatvilágból csupán a madarak csicsergését és néhány harkály jellegzetes kopogását hallottuk. Ezt a kedves kis madarat az unokáim következetesen „harkánynak” nevezték.

Egy délután felbandukoltunk a közeli dombtetőre, ahol a legelő szélén, a távoli bozótosban mozgást észleltünk. Azt gondoltuk, őzikék legelésznek ott, és kíváncsian vártuk, mikor merészkedik ki egyikük a tisztásra – mint Bambi a rajzfilmben.

– Azok ott őzek? – kérdeztük egy arra haladó juhásztól.
– Á, dehogy, azok az én juhaim, csak behúzódtak a hűvösbe – világosított fel bennünket, majd megkérdezte, honnan jöttünk. Elmondtuk, hogy újvidékiek vagyunk, és néhány napot töltünk itt.

– No, az öreg most jót gondolhat rólunk, városiakról – még a juhokat sem tudjuk megkülönböztetni az őzektől – jegyezte meg Viktor.

A LEVEGŐ, AMI GYÓGYÍT

Van, amikor nem gyógyszerre, nem is új diétára van szükségünk, hanem egyszerűen csak egy másfajta levegőre. Egy helyre, ahol a légzés mélyebb, a gondolatok lassabbak, a test pedig – szinte észrevétlenül – regenerálódni kezd. A hegyvidéki klíma hatásait ma már az orvostudomány is vizsgálja.

„Az 1000 méter körüli magasság – amelyen Divčibare is elterül – különösen kedvező az emberi szervezet számára. A levegő itt tisztább, alacsonyabb a szennyezőanyag-tartalma, dúsabb negatív ionokban, mérsékelten hűvösebb és párásabb. A mérsékelt magasság és a tiszta levegő javítja a vér oxigénellátását, támogathatja a keringési rendszert, és enyhén »edzi« a szervezetet anélkül, hogy túlterhelné” – olvastam egy helyi idegenforgalmi tájékoztatóban.

– Ez majd kiderül, amikor felgyalogolok a sífelvonóig és vissza – gondoltam magamban. Nagyon kíváncsi voltam, hogy tudom-e majd tartani a tizenéves unokáimmal az iramot, lévén, hogy a 70 közelében járok. És nem csalódtam magamban!

A fennsík enyhén hullámzó terepe ideális a gyalogláshoz, könnyű túrákhoz. A mozgás itt nem kényszer, hanem élmény. A szervezet pedig hálás érte: javul az állóképesség, erősödnek az izmok – harmadnapra már nem volt izomlázam, és szaporán szedtem a lábaimat az unokáim után –, és valószínűleg a vérnyomásom is rendben volt. Nem mértem ugyan, de nem dobolt, se nem zúgott a fülem, a szívem sem kalimpált összevissza, mint otthon.

A vidék sajátos mikroklímája abban rejlik, hogy nem túl magas, így nem megterhelő, de már elég magas ahhoz, hogy érezhető változást hozzon. Számomra különösen érdekes, hogy Divčibare egykori oszmán birtokból fejedelmi pihenőhellyé, majd modern üdülőhellyé vált. Igaz, az elmúlt évek mérhetetlen és eltúlzott urbanizációja itt is nyomot hagyott: gombamód szaporodtak el a tömbösített apartmanházak és a fém-üveg szerkezetű, hivalkodó, kacsalábon forgó épületek, amelyek alaposan torzítják az összképet.

Szerencsére a legfontosabb érték változatlan maradt: a jó levegő. Hogy mit vittünk haza? Egy ilyen helyről nemcsak emlékeket és élményeket, hanem hatásokat is – és talán egy felismerést: az egészség nem mindig bonyolult. Néha ott kezdődik, hogy kilépünk a megszokott környezetünkből, és adunk magunknak időt levegőt venni.