Volt a szomszéd. Volt a pitbull. Volt Soma. És volt egy nem hivatalos, de katonai pontossággal működő időbeosztás.
A szomszéd mindig írt, mielőtt levitte a kutyát sétálni. – Levihetem most? Kint van a macska. Be tudnátok hívni?
Konkrétan úgy működtünk, mint két atomhatalom forródróttal. Ha Soma kint volt, a pitbull nem jött le. Ha a pitbull indult volna, előbb jött üzentben a kérdés, hogy biztosan zárva van-e a ragadozó?
Csakhogy a ragadozó nem az volt, akinek papíron lennie kellett volna.
Soma nem rohant. Nem támadt. Nem cirkuszolt. Egyszerűen kiült a kapu elé, lepakolta magát a járdára, és nézett. Az a fajta hideg, kimért tekintet, amelytől egy felnőtt férfi is újragondolja az életét. A pitbull lent állt, pórázon, izmos, tekintélyes, de láthatóan nem érezte komfortosnak a helyzetet. Soma csak pislantott egyet, és maradt a helyén.
A kutya nem akart elindulni. A szomszéd ideges lett – és jött az üzenet.
Volt olyan nap is, amikor konkrétan időablakokat egyeztettünk: mikor engedjük ki Somát, mikor viszi le ő a kutyát a lakásból. Mint a menetrend szerintii járatok. A menetrendet esetünkben egy macska diktálta, aki nem volt hajlandó alkalmazkodni. És akkor, szépen lassan, kiderült az igazság: a pitbull nem bírta el a mentális terhelést. Soma jelenléte túl sok volt számára. Nem üvöltött, nem támadt – csak ott volt. Stabilan. Hidegen. Akár egy szőrös végrehajtó.
Aztán egy nap a szomszéd elköltözött, a pitbull vele ment. A hivatalos indok egész biztosan valami teljesen más volt, de a környéken mindenki tudja: nem lehet félelemben élni, főleg nem olyankor, ha a rettegés origója egy macska.
Azóta nem érkeznek az üzenetek. Nincs többé időbeosztás, nincs többé: Lemehetek most?
Soma akkor megy ki, amikor csak akar. Reggel kiül a napra, délben átsétál az utca közepén, este tesz még egy utolsó, ellenőrző kört. Úgy mozog, mint aki tudja, hogy területet szerzett. Nem hangos, nem feltűnő, csak magabiztos.
Közben a másik macska – az, amelyik hivatalosan nem a miénk, de gyakorlatilag nálunk él – vemhes lett. Hamarosan jönnek a kiscicák, és nagy valószínűséggel a mi udvarunk lesz a szülészet. A terv az, hogy gazdát keresünk nekik, mert nem szeretnénk, ha Soma győzelme után egy teljes macskahadsereg sorakozna fel mögötte. Az anyamacskát elvisszük ivartalanítani, mielőtt végleg megszilárdulna a macskadinasztia.
Most tehát béke honol. A pitbull távozott, a szomszéd hallgat. Az utca csendes.
Soma pedig sütkérezik a napon, és ha lenne hangja, valószínűleg csak ennyit mondana: Nem én üldöztem el őket. Nem bírták elviselni a nyomást.
Nyitókép: Közben a másik macska – az, amelyik hivatalosan nem a miénk, de gyakorlatilag nálunk él – vemhes lett (Fotó: Kopasz Tamás felvétele)
