Magam sem tudom, hogyan és legfőképp honnan kerülhetett elő az az itt-ott meggyűrődött és jócskán meg is fakult fénykép, amely a minap keveredett a kezem ügyébe, teljesen véletlenül. A nagymamám virágoskertjében vagyok látható rajta, önfeledt, széles mosollyal és büszkeségtől dagadó mellkassal, az egyik kezemben egy csokor, még a megfakult fotón is rikítóan sárgálló nárcisszal, a másikban pedig egy titkos kincseket rejtő kis fonott kosárkával. A titkos kincsek az éppen aktuális húsvéti tojásvadászat zsákmányai voltak, szebbnél szebb piros, lila, kék, zöld meg sárga tojások, olyanok, amilyeneket akkor is és azóta is csak nála láttunk. Máig sem tudom pontosan, milyen technikával készülhettek, csupán azt, hogy lenyűgözően szépek voltak, egyszerűek, mégis szépen kimunkáltak, mert határtalan szeretettel és odaadással készültek.
Akkoriban az volt a szokás, legalábbis nálunk, hogy az udvarban lévő, gondosan ápolt, virágágyásokkal gazdagon díszített füves részeken rejtették el a festett tojásokat meg az apró ajándékokat, amelyeket nekünk, gyermekeknek, meg kellett keresnünk. Mondanom sem kell, feledhetetlen élmény volt valamennyiünk számára, és általa maga az ünnep is új értelmet kapott, aminek különlegességét mi sem jelzi jobban a megfakult fotón látható önfeledt, széles mosolynál és büszkeségtől dagadó mellkasnál, amelyekre – akár meggyűrődött és megfakult fényképek segítségével, akár azok nélkül – még ma, évtizedek távlatából is jól esik visszaemlékezni.
