Elmúlt a szilveszter és az ünnepek 110 évvel ezelőtt, és az év első hónapja is a végéhez közeledett, a háborúnak azonban nem lett vége. Mintha csak akkor vett volna lendületet. A helyi lapokban ekkor kerültek túlsúlyba a különböző harcterekről érkező hírek, és hírek érkeztek a városból bevonultakról is. Legtöbben közülük a 6. honvéd gyalogezredben voltak, akik januárban „lendületes ellentámadással” visszaverték az ellenséget.
És az újságok büszkén fejtették ki, hogy „a háború sok ismeretlen értéket hozott felszínre, az újvidéki névnek becsületet szerzett, mert ott, ahol nehéz a helyzet, akár fent, az északi fronton, akár a doberdói fennsíkon, akár Szerbia és Montenegró járhatatlan vidékein, az újvidékiek mindenhol jelen vannak, és segítenek közismert s általánosan méltányolt hősiességükkel fölényes győzelmünket kivívni”.
A város ünnepelte a hadszíntereken lévő hőseit, arra is indítvány született, hogy a 6. ezred hősiességét – Wagner Károly városi tiszti orvos indítványára – a város tartós emlékművel jelölje meg, de az csak pillanatnyi felbuzdulás lehetett.
A hadiszerencséről szóló hírekkel egyetemben a kíméletlen valóságról szólóak is elérték elsősorban a családokat, de a várost is. A fájdalmas hír, hogy valaki elesett a harctéren, mint Bosznay Ferenc őrnagy esetében, a 110 évvel előtti január utolsó napjaiban az északi harctérről érkezett. Az „újvidéki fiúk bátor és vitéz parancsnoka” 1916. január 11-én elesett Boján és Toporutz között. Miközben rohamra vezette az újvidéki honvédeket, egy gránátrobbanás következtében hősi halált halt.
Érkeztek hírek olyanokról is, akik ugyan nem haltak hősi halált, de további sorsuk alakulása teljesen bizonytalanná vált. Ezek pedig a hadifogságba esett újvidékiek. Így érkezett hír arról is, hogy Ökrész József és Bársony János, akik a 6. gyalogezredben szolgáltak, és mindketten újvidéki lakosok voltak, a távoli Asztrachánból jelentkeztek, hogy orosz hadifogságba estek.
Voltak olyanok, akiket az „ellenség előtt tanúsított vitézi magatartásának elismeréséül” a király kitüntett, így Ziprisz Oszkárt is, aki „a polgári életben” újvidéki ügyvéd volt, és Signum Laudisban részesült.
A szövetségesekről sem feledkeztek meg az újvidékiek, így Vilmos német császár, a „hatalmas” császár születésnapját ünnepi köntösben és fáklyás menettel ünnepelték meg. „Nincs ház zászló nélkül, és a város központjától a legtávolabb eső utcák alacsony házai is zászlódíszben pompáztak, és a legmagyarabb lakta utcák csak magyarul tudó egyszerű népe is „átérezte a németek császárának mai ünnepét”. Így az Újvidéki Hírlap kiadóhivatalának kirakatában is, ahol a császár „pompás képe” mellett, „délszaki növények” között egy nagy földgömb állt, a német imperializmus jelképével, a Hamburg-Bagdad felirattal.
A szövetségesek között azonban nem volt felhőtlen a viszony, lévén, hogy a megszállt területek közigazgatásának megszervezése szinte állandó témának számított, még a déli határ közelében fekvő Újvidéken is. Talán azért is, mert Újvidék lakosságának jeletős és tehetős része szerb volt, és a déli harctéren zajló események érzékenyen érintették a város polgárságának ezen részét. Ezért hatott hírként az, hogy a megszállott Szerbiában magyar közigazgatást vezetnek be. Lévén, hogy az országgyűlés értekezletén arra vonatkozott egy interpelláció, hogy a „megszállott területeket csaknem egészen osztrák meg cseh tisztviselőkkel rakták meg”, és hogy egy egész csomó történelmi nevezetességet küldtek az bécsi hadtörténeti múzeumba”.
Ekkor érkezett arról is hír, hogy Salis-Servis katonai kormányzó mellé rövid időn belül ki fogják nevezni Thallóczy Lajos, akkor már külügyminisztériumi osztályfőnököt, aki kiváló magyar emberként volt ismert, s így a megszállott Szerbia „magyar közigazgatás” alá kerül. Majd hír érkezett arról is, hogy már 1916. január 29-én, a kitűnő Balkán-szakértőt, a közös pénzügyminisztérium valamikori levéltárosát és Kállay Benjámin egykori miniszter hű munkatársát, akkor már a minisztérium osztályfőnökeként, a szerbiai közigazgatás polgári főnökévé nevezték ki, aki már Belgrádba érkezett és működését már meg is kezdte. Ha más nem is, egy azonban biztosra mondható, hogy a polgári ügyek olyan ember kezébe kerültek, aki ismerte nemcsak Szerbia, hanem az egész Balkán-félsziget népeinek múltját és összeköttetéseit a magyarokkal. Azonban a véletlen műve volt az, hogy Thallóczy Lajos újvidéki ismerőse és barátja, Antonije Hadžić, a Matica srpska és szerb kultúra egyik vezéregyénisége pont azokban a napokban hunyt el Újvidéken.
