Újvidéken a cselédek, különösen a többségben lévő női cselédek sorsa nemcsak a társadalmi, hanem a szociális ranglétra legalsóbb fokát jelentette. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a korabeli sajtó gyakran emlegette őket, de úgy igazán, egy-két kivétellel, nem foglalkozott velük.
Az Újvidéki Hírlap vezércikkének szerzője 1913 novemberében, a cselédek sorsát ecsetelve, arra a megállapításra jutott, hogy tájainkon és külföldön a cselédek sorsa jócskán különbözik. „Külföldön tehát a cseléd, nem azért áll szolgálatba, hogy mindennapi kenyerét megkeresse, hanem, mert tovább akar művelődni.” „De mennyire más a helyzet minálunk! A legtöbbjét a nyomorúság készteti arra, hogy szolgálatba álljon. A cselédséget nálunk lealacsonyító foglalkozásnak tartják.” „Nálunk általában a cselédet, úgy tekintik, mint fizetett gépet, melynek a rászabott munkát el kell végeznie.” A szótárak, általában azokat a személyeket határozzák meg cselédként, akik „háztartási alkalmazottak, főként nők, akik házimunkát végeznek (mos, főz, takarít)”, és általában háznépéhez tartozó személynek tartották.
Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a történészek is csak újabban kezdtek foglalkozni egy-egy település szociális történetében a legalacsonyabb társadalmi rétegek, a szolgák, szobalányok, napszámosok és a munkásnők történetével. Az első cselédtörvényt Magyarországon 1876-ban hozták meg, amellyel a gazda és a cseléd egymás közti viszonyát határozták meg. Az 1907-es törvény viszont annak ellenére, hogy több évtizeddel később hozták meg, az Újvidéken gyakran alkalmazott házi cselédekről konkrétan nem rendelkezett. Nem kellett túl gazdagnak lenni ahhoz, hogy egy család cselédet szerződtessen. Így Újvidéken az 1880-ban lezajlott összeírás szerint, cselédje még az újságszerkesztőknek is volt. Köztük a magyarországi szerbség kiemelkedő személyiségének, dr. Svetozar Miletićnek is, akinek öttagú családja ellátásában, elsősorban Anka nevű feleségének két cseléd segédkezett. Az összeírás szerint Miletićékkel a család tagjain kívül együtt élt az iloki (újlaki) születésű 21 éves Popocsek Anka, és a Kulán született Beck Lina is, akik mindketten római katolikusnak és hajadonnak vallották magukat. Vagy Popovics Avram királyi ügyész háztartásában, két Újvidéken született, evangélikus hitű hölgy, Kovács Viktória és Gyurity Sára cselédkedtek.
Az, ami szembetűnő, hogy a tehetősebb szerb családoknál például, sohasem alkalmaztak szerb anyanyelvű cselédeket, hanem azok, legtöbbször német vagy magyar származásúak, vagy ritka kivétellel horvátok voltak. Legtöbbjük Újvidék környékéről származott, többnyire hajadonok, életkoruk 20 év körül volt. De akadtak eltérések is, így a gazdag újvidéki szerb kereskedő családnál, a Koda családnál, három cseléd állt alkalmazásban, akik közül a 11 éves Korip Zsuzsa volt a legfiatalabb, tőle 6 évvel idősebb Korn Mária és a 24 éves Engler Anna, mindhárman újvidéki születésűek.
A cselédeket alkalmazó gazdák azonban sohasem lehettek biztosak abban, hogy a szegénységből és nyomorból jövő személyzetük, nem károsítja-e meg őket. Például Fischer Jakab izraelita hitközségi közjegyzőt, Kiss Mari cseléd „érzékenyen” megkárosította. Miután elbocsátották, lakásában házkutatást tartottak, ahol „sok fehérneműt és ezüst evőeszközt találtak”. Az újság tudni vélte, hogy ő volt az, aki cselédtársnőjét, Csányi Veront az említett lopást megelőzően, féltékenységi rohamában megkéselte.
A cselédek egy-egy munkaadóhoz sajátos munkaközvetítő segítségével kerültek. Annak a munkáját pedig városi szabályzat irányította, Újvidék szabad királyi város szabályrendelete, melynek az engedélyhez kötött iparágakról a II. fejezete szólt, a foglalkozást közvetítő és cselédszerző üzletekről címszó alatt. Tehát az, aki Újvidéken cselédszerzéssel foglalkozott először is, azonkívül, hogy erkölcsileg „helyénvalónak” kellett lennie, letétbe kellett helyeznie a városnál „készpénzben vagy értékpapírokban 200 forintot biztosítékként”. Az üzletben kifüggesztett „árszabályt” kellett tartania, és a jelentkezésnél tilos volt bármilyen pénzt elfogadni. A gazda, aki alkalmazta cselédet, helyben 30 krajcárt fizetett, míg a vidéki 50-et. Az elhelyezett cseléd helyben 20 krajcárt, de ha a havi fizetése nem haladta meg a 10 krajcárt, akkor „egyszer és mindenkorra 50 krajcárt”.
A szabályzat által megszabott áraktól többet elvenni tilos volt. Az üzletnek könyvet kellett vezetnie, amelyet a hatóság bármikor ellenőrizhetett. Cselédet „cselédkönyv” nélkül elhelyezni tilos volt. A helynélküli cselédeknek a munkaközvetítő intézetnek „szállást adni” tilos volt. Mint ahogyan tilos volt külföldre „közvetíteni” a cselédet.
Egy biztos: az állam, így a város is, igyekezett a társadalom peremére szorult egyének életét, ezáltal munkáltatását is rendezni és szabályozni, ez a tény különösen a nők foglalkoztatásánál akkoriban kiemelt jelentőséggel bírt. Cselédnek lenni, bármilyen jó is volt a gazda, a „nehéz sors” szinonimáját jelentette.
