Történt egyszer egy szép, napos vasárnap délután, hogy Soma – a nemrégiben kiherélt, ám még mindig önérzetes kandúr – úgy döntött, itt az ideje újra felfedezni a világot.
A feleségem takarított, én meg a biciklimet javítottam az udvaron, amikor az a sorsfordító mozzanat megtörtént: a konyhaablak kinyílt. És Soma, mint egy lesben álló nindzsa, suhintott egyet a bajszával, és máris az udvaron volt.
Először persze csak hümmögtünk. Ugyan már, kicsit körbeszaglászik, aztán úgyis visszajön. Nem így történt. Soma eltűnt, mint egy szőrös szellem. Fél órán keresztül hívogattuk, a nejem már belekezdett a „mondtam szépen, hogy zárd be az ablakot” kioktató körfolyamatba, én pedig biciklire pattanva, modern kori Sherlock Holmesként belevetettem magam a nyomozásba.
Eredménytelenül. Se nyávogás, se tappancsnyom. Csak a néma csend. És akkor… akkor meghallottuk azt a reszkető, világszomorú nyávogást, amely összeszorítja az ember szívét.
A hang forrását: az óvoda udvarában mértük be. Pontosabban egy fenyőfa tetején. Soma úgy nézett le ránk, mint egy bajszos Tarzan, csak talán kevésbé magabiztosan.
Az egyik ágról varjú károgott rá fenyegetően, a másik irányból egy másik, kissé megtépázott, alvilági kinézetű macska méregette, mintha épp azt mérte volna fel, hogy ki nyom le kit a fenyőklubban. Soma természetesen mozdulni sem mert.
És ekkor érkezett meg az egyetlen lehetséges menekülési opció: én. Átmásztam az óvoda kerítésén. Nem hagyjuk ott a fiút! ismételgettem magamnak a kiöregedett, filmakcióhősök elcsépelt mondatát, miközben másztam a fenyőfára, élvezve minden egyes tűlevél szúrós vendégszeretetét.
Soma természetesen pánikba esett amikor megpróbáltam elérni, karmolt is rendesen, de végül megértette, hogy a „lovag” a megmentésére érkezett.
Hazavittük. A feleségem sírt (vagy az ablakpucolástól könnyezett), vérző kézzel, fenyőgyantás pólóban besántikáltam. Soma pedig leheveredett a konyhában, mint aki éppen most mentette volna meg a világot, és mint aki kiérdemelte a főtt húst.
Azóta is, akármikor kinéz az ablakon, méltóságteljesen morran egyet:
– Mrrrau. De csak bentről.
Nyitókép: Kopasz Tamás felvétele
