Tartományunkat ismét olyan fenyegetés érte, amely a fejőstehenet juttatja eszünkbe. Mlađan Dinkić miniszter, ravaszul Vajdaság hagyományos szolidaritására hivatkozva indítványozza, vegyünk részt az országos beruházások költségeiben, hiszen szép összeg, 200 millió euró került tulajdonunkba a kőolajipari vállalat eladásával. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy ezt a kis részesedést, amit tartományunknak nagy lelkesen átadott a kormány, apránként visszaszolgáltatnánk Belgrádnak, a potom áron eladott gigantikus üzem árából. Tehát, alig csillapodott Vajdaság elégedetlensége a NIS eladása miatt (...jobb a veréb...), a kormány máris rátenné a kezét az „ország érdekében álló” pénzre, azaz a 10-es országút kiépítésének finanszírozására, ugyanis Szerbia zsebe üres, csökkenteni kell a kiadásokat. Mit tesz ilyenkor az ember? Addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér. Nem így a kormány, amelynek ilyen kínkeserves időben a fogához kellene verni minden garast.
Nekem az ötlik eszembe, hogy visszatérőben van a miloševići rendszer. Akkor ugyanis elküldte egy gazdasági tanácsadóját Újvidékre – tudom, mert jelen voltam –, és a „gazdasági tanácskozásnak” nevezett gyülekezeten türelmesen meghallgatta tartományunk bajait, szükségleteit, majd megszólalt. Beszédét azzal fejezte be, hogy Vajdaságnak, mint Szerbia legfejlettebb részének kötelessége szolidaritást vállalni az ország, vagyis a dél fejletlen részével. Punktum. Feloszlott a gyülekezet, lekonyult orral távoztunk a teremből.
Vajdaság sosem tagadta meg a szolidaritást az országtól, de ami sok, az sok. A minisztert emlékeztetni kell arra, hogy már 20 millió euróval hozzájárult a 10-es autóút felépítéséhez, saját maga vállalta a Žeželj híd újjáépítését, ami a szerbiai kormány dolga lenne, és Vajdaság költségvetéséből 250 millió euróval támogatta a belgrádi egyetemi játékokat.
Mennyi kellene még? A kormány visszatér a miloševići „gazdaságpolitikához”, vagyis a tartomány megint az ország fejőstehene lesz?
