Ingyenkonyha a Laza Kostić utcában (Fotó: Dávid Csilla)
Kíváncsi voltam, milyen az étkeztetés egy újvidéki ingyenkonyhán. Felkerestem a Laza Kostić utcában levőt. Az utca elején egymástól tisztes távolságban két pici lány kéreget, arrább egy fiatalasszony pokrócba csavart csecsemőjével áll, és nyújtogatja kezét a járókelők felé. A manapság népi konyhának nevezett épület előtt húsz ember áll sorban, noha még tizenegy óra sincs, holott az étel kiosztása tizenkettőkor kezdődik.
– Hogy jutottak ide ? – kérdezem egy idős asszonytól.
– Tizenegyezer dinár nyugdíjam van, ebből élünk a lányommal, aki művészeti akadémiát végzett, de nem tud állást szerezni.
Egy terepi, tarka katonaruhában várakozó fiatalember, aki gránátrepeszt visel a hátában, öt és félezer rokkantsági nyugdíjat, illetve kárpótlást kap azért, mert elvitték a frontra.
– Pedig, amikor szólított a haza, nem mondták, hogy koldusbotra jutok – kesereg. – Keressen fel egyszer, majd meglátja hol lakom...
Egy őszhajú embernek könnybe lábad a szeme.
– Tizenkétezer a nyugdíjam, ebből élünk feleségemmel, aki nem kap nyugdíjat, csak egy adag meleg ételt, naponta.
Szatyrok, ételhordók kerülnek elő, abban viszik haza az ebédet. Mit?
– Leginkább babot, rizst, borsót, káposztát. Alig van benne egy-két darab hús. Múltkor fennakadt a torkomon egy vékony csont, úgy vette ki egy orvos...
Rettentően haragszanak a romákra. Öten-hatan is kapnak meleg ételt egy családban, mert szociális esetek, s soron kívül akarnak bejutni – zúgolódnak. Egy asszonynak ellopták a pénztárcáját.
Mielőtt belépek a „népkonyhába”, megnézem az épületet. A vakolat ki tudja mikor lehullott, bent néhány asztal. A szemközti falon két széles repedés tátong a mennyezettől a padlóig. Valószínűleg befúj rajtuk a szél. Mint később láttam, a Vöröskereszt községi irodája ragyog a tisztaságtól, meleg van a hivatalnokok számára. Erre a népkonyhára nem jutna pénz?
– Már találtunk befektetőt, megkapja az udvart is, nekünk pedig máshol épít egy éttermet. Mikor? Az idén hozzáfognak az építéshez.
Éva nénit, az egyik szakácsnőt, akinek most nem kell főznie, mert a telepi Romanoff étteremből hozzák az ételt, a gyönyörű fehér kenyeret a pékségből, megkérem, adjon nekem egy tányér ebédet, hadd kóstoljam meg, ízletes-e. Sűrű bab van ebédre, kockára vágott szalonnával. Finom, otthon se eszek különbet. – Nem értjük, mire panaszkodnak – mondja. – A hét minden napján másmilyen a menü, ahogy elő van írva. Nézze ezt a gyönyörű kenyeret, mi jobb kell ennél. Egy-egy vekni jár minden ételadaghoz, míg azelőtt egy szeletet kaptak. Akkor az nem tetszett, hogy egyiküknek vastagabb, másikuknak vékonyabb jutott. Már, ahogy vágtuk.
Strahinja Gobelić tanár, az újvidéki községi Vöröskereszt titkára szerint Újvidéken egy ingyenkonyha és két ételosztó központ létezik 1200 személy számára. Ezek fenntartására 20 millió dinárt fordítanak évente, de két karácsony és két újév alkalmából külön élelmiszert kapnak:egy-egy zsák krumplit, tűzifát, hagymát, a tanulók tankönyveket. A környező falvak szegényeinek élelmiszercsomag jár, hogy ne kelljen nekik beutazniuk. Mintegy 12 és fél ezer nyilvántartott szegényről gondoskodunk a városban.
– Persze, az újvidéki községben nem ennyi, hanem közel ötvenezer segélyre szoruló személy él –, magyarázta a titkár – de a többiek napszámból, alkalmi munkából és az úgynevezett feketegazdaságból élnek.
A titkár azt állítja, Újvidék gondoskodik az országban a legjobban a szegényekről. Számos más forrásból is segítik őket, jelentős a humanitárius adomány mennyisége is. Sajnos a külföldi adományok csökkennek, s a helyzet tovább fog romlani. A meglevő 11 ingyenkonyhát tartományunkban 20-ra növelték, de még több kell.
Tényleg, ennyi éhes ember él itt, az ország éléskamrájának nevezett Vajdaságban? Ahol temérdek a búza, kukorica, vetemény, gyümölcs, hús és egyéb? Ez lenne a legfejlettebb országrész? Ha pedig már így van, a szociális helyzetet mikor méri fel a kormány, a parlament? Országszerte folyik a gyűjtés, Kosovóba rengeteg élelmiszer jut, vállalatok fognak össze és kamionszámra szállítják az élelmiszert, ruhaneműt az elszegényedett városokba, falvakba. Nálunk ez miért nem gyakorlat? Vagy belőlünk hiányzik a szolidaritás?
