Most, hogy ez a „földindulás” úrrá lett az országon (a melegek körüli bonyodalom, a temérdek sztrájk, a sorozatos gyilkosságok) megszaporodtak a fenyegető levelek is. A napokban halállal fenyegették meg Nenad Čanak és Bojan Kostreš politikusokat, valószínűleg azért, mert Vajdaság autonómiája érdekében sokat „jár a szájuk”.
A gyilkosságtól sem visszariadó titokzatos kezek megjelenésének előzményei nemcsak a nézetkülönbségek burjánzásában rejlenek, hanem az elmúlt háborúban, ahol életeket kioltani annyit sem jelentett, mint egy csirkét levágni. Mivel hál' istennek véget ért a testvérháború, most a másság elleni harc, a nemzetgyűlölet, a sovén megnyilvánulás gyakori, amely sajnos a tévében, az újságokban, a különböző tribünökön nyilvánul meg. Sőt a mindennapi életben, az utcán, a buszban, az iskolákban és másutt.
S eljutottunk az életveszélyes fenyegetésekig, a gátlástalan szónoklatokig, amelyekben parlamenti képviselők átkozzák egymást az ország közvéleménye előtt, sőt a tettlegességtől sem riadnak vissza. Emlékezzünk Šešelj csetnikvajda parlamenti botrányaira, a radikálisok kilengéseire, amely odáig terjedt, hogy egyik parlamenti képviselőjük az államfőt nyilvánosan elátkozta lemenő és felmenő családtagjaival együtt, egy másik az általa elhangzott legdurvább sértéseken túl egy újságíró lába közé rúgott, majd arra, hányszor fenyegetett meg valaki életveszélyesen közéleti személyiségeket. A bombariadóknak se szeri, se száma, úgyhogy szinte naponta ki kell üríteni egy bírósági és más közintézmény épületét.
A legritkább esetben fedezik fel a tetteseket. Annak ellenére, hogy az újnácik, az Obraz, az 1389-es szervezet s a hozzájuk hasonló más gyülekezetek durva, kíméletlen magatartása már évekkel ezelőtt magára vonta a figyelmet, csak most kezdenek felfigyelni rájuk. Pedig a falakon régen láthatók az igéik, a címereik, fellépnek nyilvános tribünökön, azokat pedig megakadályozzák, akik nincsenek ínyükre. A tízparancsolat egyik igéje, hogy Ne ölj!, már azokra sem vonatkozik, akik álszentként szinte minden nap betérnek a templomba s „magukba szállva” színlelik Isten iránti szeretetüket.
Csak most kezdenek elhangzani egyre gyakrabban, hogy az állam mindeddig homokba dugta a fejét, szervei szemet hunytak az életveszélyes fenyegetések felett, holott ez már évek óta mindenki előtt világos. Vajon parlament elé kerülnek ezek a jelenségek, s intézkedik a hatalom, vagy még mindig elodázzák a döntést, hogy a legszigorúbb módszerekkel szüntetik meg az egymás sértegetését, fenyegetőzését, tettlegességét, vagy tovább tart ez az állapot ? Vajon az igazságügyi szervek nem a minimális, hanem a maximális büntetést szabják ki azok ellen, akik nem valók civil társadalomba, vagy folytatódik az elnéző, megbocsátó politika?
Talán lesz közülünk valaki, aki ezt megéli.
