Lépten-nyomon kínai emberbe botlik a járókelő Újvidék utcáin. Hát még a kínai boltokban! Tényleg, már annyian vannak, mint a kínaiak. Ha jobban meggondolom, nem is az utcán lófrálnak, hanem üzleteikben töltik az egész napot. Mert ők dolgozni jöttek olyan messziről. Nyilván nincs idejük tétlenkedni, azért jöttek ide, hogy megkeressék kenyerüket. Már-már üzleteikbe helyezték át lakásukat, ahol az újszülött babáktól a már iskolaköteles gyerekekig, az anyáig, apáig mindannyian megtalálhatók.
Ott fogyasztják el reggelijüket, uzsonnájukat, ebédjüket, szoptatják, altatják a kicsiket, egyszóval, élik életüket. Zsibvásárra hasonlít ott minden, ahol a ruhadarabokon kívül, minden kacat megtalálható. Hiába emlegeti mindenki, ócska a kínai áru, tömegek vásárolják, mert olcsó. Egy póló száz-kétszáz dinár, egy pár papucs 300, egy férfi öltöny 5000, holott a hazai üzletekben 20-25 ezer dinár.
Egyre több a kínai hadarás városunkban, olyan gyorsan beszélnek és a jó üzleti érzéknek megfelelően bánnak a vevőkkel. Nemrégen még idegenkedtünk tőlük és bosszantott bennünket, hogy ellepték a városunkat, ma pedig hazai polgártársainknak tekintjük őket. Ma már nem tűnik szembe a kínai az utcán, ahol mi is sorban állunk, hozzátartoznak, hozzánk idomultak. S míg a kínai áruház forgalma szinte utolérhetetlen, a közeli hazai boltok konganak az ürességtől, habár a kirakataikon öles betűvel hirdetik: csak hazai terméket vegyen. Ki törődik még ezzel? Ezen a kínaiak, de a mi hazafiaink is túltették magukat. Az áru lehet szingaléz, vagy kínai, csak olcsó legyen.
S ami számomra külön szimpatikus, minden kínai tud és igyekszik szerbül beszélni. Ha keveset is, akkor is érthető, amit mond. Őket egyáltalán nem zavarja, ha idegen nyelven kell beszélniük, míg nálunk a környezet nyelve százezrek számára idegen. Pedig itt élünk együtt több száz éve. S hiába válik megszokottá a kínai nyelv, egyetlen kínai nyelvtanfolyamot sem tartanak a városban. Pedig ideje lenne. Én már próbálok elsajátítani valamicskét a kínai nyelvből, mert szeretek én is udvarias lenni, meg érdekel is a nagy múltú kínai nyelv. A piacon különös párbeszéd ütötte meg a fülemet: egy kínai lány és egy kínai fiú magyarul beszélgetett egymással. Megkérdeztem őket, miért nem kínaiul beszélnek. Elnevették magukat és azt válaszolták, olyan messze élnek egymástók Kínában, hogy nem értik egymás nyelvjárását. Egy ideig Szegeden dolgozva, megtanultak magyarul, ez lett a közvetítő nyelvük.
Én is megtanultam már két szót kínaiul, és ha veszek tőlük valamit, kínaiul köszönöm meg.
Mert a se-se azt jelenti: köszönöm szépen.
