Valamikor iskoláink ún. területi alapon rendeződtek. Minden tanköteles egy iskolakerületen belül a lakásához legközelebbi oktatási intézménybe járt. Ma már az erre vonatkozó rendelkezések hitelüket vesztették. Beállott az összevisszaság. Mindenki oda jár, ahová akar.
A szülő válogat. Oda íratja csemetéjét, ahol szerinte szerények a követelmények s felelőtlenül magasak az értékelések. Az iskola mindenkit felvesz azzal a céllal, hogy minél több tanulója legyen, elkerülve ezzel az osztályok összevonását, esetleg a tanintézet megszűnését.
A diáknak mindegy, szereti, ha minél kevesebb az iskolai elfoglaltsága, s minél csekélyebbek a tőle megkövetelt elvárások. A tanítók-tanárok célja a mind kisebb megterhelés, a teljes havi bért szavatoló óraszám, a mind nagyobb fizetés. A társadalmat napjainkban hidegen hagyja az oktatás gondja-baja. A felelős intézetek, titkárságok nem állnak a helyzet magaslatán.
Így keletkezik egy vákuum, melyben az iskolák között nagyon károsan ható feszültség jön létre. Különösen a szomszédos intézményekre vonatkozik ez. Az egymás lejáratása, a tolerancia semmibevevése, a diákok egymástól való elszipkázása, a személyes (esetleg politikai) kapcsolatok adta lehetőségek kihasználása – lehetőleg a szomszéd kárára – burjánzik valóságunkban.
Ettől az újvidéki oktatásügy sem mentes, különösképpen a magyarokat illetően, pedig igen veszélyes állapotok vannak kialakulóban. S ebben a rosszat sejtető helyzetben nincs mérvadó tényező, amely félreverné a harangokat.
