Újabb vendéggel szeli az utakat a Magyar Szó Taxi. Napilapunk videós műsorának legújabb évada számos újítással tért vissza mind az online felületekre, mind pedig az újság hasábjaira. A volán mögött két új riporterrel is találkozhatnak, hiszen Kállai Göblös Nikoletta mellett ezentúl Gulyás Réka és Dér Dianna, napilapunk topolyai és szabadkai újságírói is feltűnnek. Az anyósülésre is új vendégek ülnek be. Műsorainkban továbbra is bemutatjuk a vajdasági közélet szereplőit, valamint olyan személyeket is, akik a háttérben végeznek fontos munkát. Új lendülettel és tartalmas beszélgetésekkel várja Önöket minden pénteken 18 órakor a Taxi a Magyar Szó Facebook-oldalán, YouTube-csatornáján és az online felületén, a szerkesztett interjút pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
Agárdi Gábor több mint húsz éve kezdett újságírással foglalkozni. Ez alatt az idő alatt több műsorban is megfordult a rádió és televízió világában, az évek során volt műsorvezető, szerkesztő, igazgatóhelyettes, most pedig a Pannon RTV igazgatója. Mesélt az elmúlt húsz év eseményeiről, számára meghatározó emberekről és saját tapasztalatairól, továbbá arról is, hogyan változott meg a televíziós és a rádiós tartalomgyártás világa. Bepillantást nyerhettünk az intézmény vezetésének hétköznapjaiba és abba is, hogy mi mindennel foglalkozik szívesen, amikor épp nem a média útvesztőjében tevékenykedik. Gábor életében meghatározó szerepet tölt be a zene, az írás és a filmek. Nemrégiben jelent meg első novelláskötete, Szalonspicc címmel.
Melyek azok az első pillanatok, élmények, amelyek a televízióhoz kötnek?
– Több mint húsz éve kezdtem el újságírással foglalkozni, az egykori Szabadkai Rádió ifjúsági műsorában. 2005-ben alapították a Pannónia Alapítványt, és én akkor kerültem az ifjúsági műsorba. Az első élményeim ide köthetők, az idősebb és tapasztalt kollégák mellett megpróbáltam én is letenni valamit az asztalra. Szerencsénkre voltak olyanok, akik felkaroltak bennünket és foglalkoztak velünk a kezdeti időszakban. Nem akarok túl sok nevet felsorolni, de mindenképp megemlíteném Szabó Hangya Terézt, akivel még ma is együtt dolgozunk. Úgy gondolom, hogy a kezdeti érzületek és hatások voltak azok, amik engem is arra sarkalltak, hogy fel kell venni a kesztyűt, meg kell mutatni, hogy mit vagyunk képesek kihozni magunkból. Bencsik István, akit nagyon sokra tartok, is a szárnyai alá vett. Illetve ha már a rádiózást említjük, akkor Tomislav Jakovjević volt az, aki megmutatta, hogyan lehet közelebb kerülni a hallgatókhoz, milyen hangzásvilágra van szükség egy-egy műsorban. 2015-ben kerültem ismét vissza a Pannonba, ahol Bodzsoni István volt az igazgató. Emellett nagyon sok jó kolléga, akiket szintén említhetnék, mind nagyon sokat segítettek abban, hogy oda jussak, ahol most vagyok. Nem szabad elfelejteni a barátokat, a szülőket, mert ha ők nem tartották volna bennem a lelket, akkor most nem ülnék itt.
Milyen egy ekkora médiaházat vezetni? Hogyan kell ezt elképzelni a hétköznapokban?
– Óriási kihívás, főként azért, mert ilyenkor nagyon sok dologra oda kell odafigyelni. Azt mondják, hogy igen, az ember tanulja az újságírást, és egyszer felkészül arra, hogy akár egy ilyen intézményt vezethet, de én sosem készültem rá. Voltam a Pannon igazgatóhelyettese, valamint a Pannon RTV-n belül működő Szabadkai Magyar Rádió főszerkesztője is, de azok mind kisebb mértékben adtak betekintést ebbe az óriási feladatba. Úgy érzem, ezt igazából nem is lehetne jól elvégezni, ha az embernek nem lennének olyan kollégái, akikkel együtt tud dolgozni. Sohasem egy ember végzi a feladatokat, hanem a kollégák és a csapat, amely együtt dolgozik. Például amikor mi felvesszük ezt a beszélgetést, előtte én műsort vezettem a rádióban. Ilyen esetben mindig van egyfajta egészséges izgalom, hogy most mikrofon mögé fogok kerülni, és valamit mondani kell a hallgatóknak. Sohasem szabad úgy beülni, hogy igen, én vagyok az XY, és biztos, hogy jó leszek. Így van ez velem igazgatóként is. Mindegyik műsornak van szerkesztője és hangmérnöke, és nem számít, hogy én igazgató vagyok-e vagy sem, hiszen az adás a hallgatóknak szól. Sok munkatársammal már a kezdetek óta együtt dolgozom, és mi magunk is sokat változtunk az évek során. Összességében nem egyszerű egy ilyen intézmény vezetése, de a legjobb tudásom szerint próbálom végezni.
Ha nem mondhatnál magadról semmit szavakban vagy írásban, csak három tárgyat mutathatnál fel, ami téged jellemez, melyek lennének azok?
– Nagyon megfogtál ezzel a kérdéssel, mert az a baj, hogy bár tudom rá a választ, mégis úgy gondolom, hogy a tárgyak nem jelentenek sokat az éltünkben. Azonban ha mégis mondanom kell valamit, akkor van egy dobókockám, amelyet még nagyapám esztergált. Magamnál tartom, és néha azzal szórakozom, hogy eldobom, és ha egynél nagyobb számot kapok, akkor azt mondom, hogy jó napom lesz. Az esély, hogy egynél nagyobb legyen, nem olyan alacsony, tehát általában jó napom lesz. A dobókockát mindenképp a listára tenném, de a filmes albumot, amit korábban említettem és azt az egykori Szabadkai Rádió stúdiójában készült első fotók egyikét is, ami rólam és még két barátomról készült. A képen Vinkó Attila és Szabó András látható, akik közül az utóbbi szintén rádiózik, de most már Magyarországon. Ő volt az, aki először bevitt a rádióba. Ez az a három tárgy, ami nekem sokat jelent. Ettől függetlenül nem tárgyakban gondolkodom, mert azokat bármikor lehet venni, de embereket nem. Ezért fontosak számomra a barátok, a család, a szüleim, a testvérem, a feleségem, ezért voltak fontosak a nagyszüleim is.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
