2024. július 15., hétfő

Kihozni a maximumot – VIDEÓ

Utasunk Szalai Bence, az Újvidéki Színház színművésze

Véget ért a Magyar Szó Taxi harmadik évada. Az elmúlt hónapokban számtalan személy ült be mellém az anyósülésre, akikkel nagyon sok mindenről elbeszélgettünk. Több száz kilométerrel a hátunk mögött most egy kis szünetre megyünk, szeptembertől pedig ismét a vajdasági utakat rója a négykerekű. Akkor is igyekszünk majd a már ismert személyiségek új oldalát bemutatni, de az intézmények hátterében dolgozó, de annál fontosabb munkatársakat is. Tartsanak velünk akkor is!

Szalai Bence már óvodáskorában eldöntötte, hogy színész lesz, és bár a családja elejében nem vette komolyan ezen elhatározását, ő mindvégig kitartott mellette, még ha az odáig vezető út kissé szerpentines is volt. A filmeknél vagy sorozatoknál sem hagyta becsapni magát, mindig tisztában volt azzal, hogy ezek csak szerepek, az embereknek pedig szintúgy megvannak a maguk problémái, mint másnak. A háttérmunka is mindig nagyon érdekelte, az, hogy hogyan készül egy-egy alkotás. Ezért is vonzotta annyira ez a pálya. Bár amatőr színészként átélhette ezt a világot, egy időre félretette, történelem, valamint ének-zene szakos tanárnak készült Szegeden, azonban a színpad hiánya nem hagyta nyugodni. Egy Tanyaszínházban eltöltött nyár után döntött úgy, megpróbálkozik az Újvidéki Művészeti Akadémia pótfelvételijével. Már az egyetemi évek alatt bekerült az Újvidéki Színház társulatába, először mint rendezőasszisztens, később mint színész, és azóta sem szakadt ki onnan, arról a helyről, amely oly sok mindent adott neki: pályát, hivatást, szerelmet, családot. Életet.

Van olyan szereped, amelyre szívesen emlékszel vissza?
– Amelyik nagyon megmaradt, és a mai napig visszhangozza az amúgy nagyszámú közönsége – ahhoz képest, hogy csak egy évadot játszottuk –, az a Tom Sawyer című előadásunk, amelyben címszerepet játszottam. Ez egy zenés, táncos darab, Lénárd Róbert adaptálta, Klemm Dávid és Erős Ervin írta a zenéjét. Nekem ez nagyon fontos volt, akkor úgy éreztem, hogy tétje van annak, amit csinálunk, emellett, ahogy a színházi körökben szokás mondani, a hátamon kellett elvinnem az előadást.

A színház nemcsak szerepeket és hivatást hozott az életedbe, hanem szerelmet és családot is. Elor Emina színművésszel, a feleségeddel, mennyire szóltok bele egymás munkájába, vagy el szoktátok látni egymást jó tanáccsal?
– Emina már akkor egy sikeres, tapasztalt és fantasztikus színész volt, amikor én még az akadémiára felvételiztem. Ebből kiindulva kicsit furcsán is jönne ki, ha én adnék neki tippeket vagy tanácsokat. Ennek ellenére ő mindig nyitott volt az ötleteimre, a meglátásaimra. Eléggé hazavisszük a munkát, holott nem kellene, de nyilván minden hat ránk. Az életünk része a színház, és ezt gyakran otthon is átbeszéljük. Úgy gondolom, hogy büszkék vagyunk egymásra, és támogatjuk a másikat abban, amit csinál. Néha nehéz, mert nem egyezik a véleményünk, de ahogyan bármely más művészet, úgy a színészet is szubjektív, nehéz objektívnek maradni. Volt olyan, amire én nagyon büszke voltam, Emina annyira nem, vagy fordítva. Nyilván ezek apró összezörrenések, meg adok-kapok, de bármikor számíthatunk egymásra.

A zene is fontos szerepet játszik az életedben, már gyermekkorod óta. Hogyan jut erre időd?
– Mindennap van a kezemben gitár, és gyakorolok. Sokszor felkelek egy órával korábban, még a kislányom, Viola előtt, és vagy edzek, vagy gitározom, attól függ, hogyan terveztem a napom. Sokszor nehéz megoldani, még gyakoroljuk az időbeosztást, hiszen nekem is vannak hobbijaim, Eminának is, meg hát a színészeti hivatás sem a 9-től 5-ig tartó munkarendbe tartozik. Azonban úgy vélem, hogy egyáltalán nincs ezzel baj. Szerintem manapság a legfoglalkoztatottabb vajdasági színész is tud időt találni arra, amit szeret csinálni. Van egy együttesünk, a The Polly Red. Velük játszunk feldolgozásokat, általában, de most már azt érzem, hogy egyre nyitottabbak a tagok a saját szerzeményekre is. Mindenki 30 feletti az együttesben, lehet, lenne mondanivalónk, saját gondolataink. Nincs azzal semmi gond, hogy mások szerzeményeit játsszuk, hisz a színházban is nagy írók, költők sorait mondom sok esetben, de jó lenne, ha hagynánk valamit magunk után az utókornak. 

Van olyan mottód, ami motivációt ad a mindennapokban?
– Van, de nem tűr nyomdafestéket. (nevet)

De mégis, miért ez ad erőt a hétköznapokhoz?
– Már az akadémián, amikor László Sándor és Balázs Áron osztályába jártam, volt egy mottónk, amit nem tudnék most szó szerint idézni, de a lényege az volt, hogyha valami keserűt kell lenyelni, akkor azt nyakanállal tegyük meg. Szóval, ha neki kell menni, akkor nekimegyek, összeszorítom a fogam és megcsinálom, de nem úgy, hogy közben azt gondolom, csak essünk túl rajta, hanem ha már meg kell csinálni, akkor azt igyekszem jól elvégezni. Ezt a bölcsességet igazából az egyik kedvenc gitárosom master classán hallottam. Ő úgy fogalmazott, hogy nem lehet mindenki profi zenész, és lehet, hogy egy McDonald’s-ban dolgozol, de ott is próbáld meg kihozni magadból a maximumot: a húspogácsát ne csak egyszerűen dobd rá a zsemlére, próbáld meg a közepére tenni, a ketchupot is szépen nyomd rá, az uborkát is szépen helyezd rá stb. Én is igyekszem ehhez tartani magam, így, ha éppen az a feladatom, hogy fel kell törölnöm a színpadot, igyekszem minden négyzetcentiméteren lelkiismeretesen átmenni. Van egy másik mottóm is, amit egy programozótól hallottam. Mivel nagyon szeretem a videójátékokat, a régi, „old school” lövöldözős játékokat, ezért az egyik ilyen forgalmazó programozójával e-maileztem sokat, sőt megrendeltem az életrajzát, amit ő dedikált is. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy lenne-e valami, amit tanácsolna. „Just do it!”, ami annyit tesz: Csak csináld!

Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!

Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta felvétele