A szabadkai Városháza a magyar szecesszió egyik gyöngyszeme. Nem csupán egy épület, hanem az egész régió kiemelkedő kulturális és történelmi jelképe, a magyar szecessziós építészet egyik legfigyelemreméltóbb alkotása. Az épület mai napig tartó töretlen népszerűségét és jelentőségét látva, lapunk ezen sorozatában a Városháza megépítésének főbb momentumait, a hozzá kapcsolódó meghatározó személyeket, egyes elemeit, illetve a felújítási munkálatokat mutatjuk be részletesen. Célunk, hogy olvasóink közelebb kerüljenek ehhez az építészeti remekműhöz, és megismerjék azokat a részleteket is, amelyek felett a mindennapi rohanásban gyakran elsiklunk. A sorozatunk tizenkilencedik részében a városháza épületgépészeti szerkezeti megoldásairól olvashatnak.
A 20. század elején elterjedő új szerkezeti esztétikával szemben a klasszikus stílusban megépült Városháza nem alkalmazott építészeti újításokat. Kivitelezése azonban a méretei, a rövid építési határidő, valamint a talaj kedvezőtlen összetétele miatt komoly mérnöki feladatot jelentett. Az épület egy korábban mocsaras, instabil, majd a 19. század végén feltöltött területen kapott helyet. Macskovics Titusz városi főépítész kinevezése után egy évvel, 1880-ban homokfeltöltéssel szintezték a talajt, és kikövezték a teret. Ekkor még ezen a részen állt a régi városháza, amely előtt a piac és a Szentháromság-szobor helyezkedett el. A szintbe hozás következtében a szobor talapzatának hat-hét lépcsőfoka a föld alá került, így a szobor egy szintbe került a piaccal. A terület lejtése miatt a Szabadság tér és a Strossmayer utca között 125 cm-es szintkülönbség van.
A 20. század végén végzett geomechanikai vizsgálatok alapján a talajrétegződés a következőképpen alakult. A Városházánál 2,1 méter, az egykori Zöld szökőkútnál 1 méter volt a feltöltés vastagsága. Tehát a Városháza kivitelezése a jelentős szerkezeti terhelés egyenletes elosztása és a stabil alapozás kialakítása miatt összetett mérnöki feladatot jelentett. A terhelés növekedésével a falak vastagsága a legfelső szinttől az alapok felé haladva fokozatosan nőtt. A negyedik emeleten minden falszerkezet 45 cm vastag. A második emeleten az udvari falak 45 cm, az utcai körítőfalak 60 cm. Az alsóbb szinteken a szélesség tovább növekszik, az udvari falak elérik a 75 cm-t, az utcaiak a 90 cm-t, a Díszterem és a kistorony alattiak a 120 cm-t, a nagytorony alattiak pedig a 150 cm-t. Bár a terület mocsaras jellege ismert volt, a földmunkák során egy 15 méter széles folyékony iszapréteget tártak fel, amely közvetlenül nem volt alkalmas az alapozásra. A statikai biztonság érdekében módosítani kellett a terveket. Hasonló problémával szembesültek a közeli Strossmayer utca 11. szám alatti Takarékpénztár, a későbbi Nemzeti Bank, illetve Sárga Ház építésekor is, ott a stabilitást költségesebb cölöpalapozással oldották meg.
Bár a Városháza szerkezete hagyományos téglafalazattal készült, az épület számos pontján rejtett vasszerkezeteket alkalmaztak. A monumentális boltozatok, ívek és pillérek valójában nem tisztán falazottak, a kőburkolatok, az árkádok oszlopai, valamint a belső terek tartóelemei mind vasrácsszerkezeteket takarnak. Ezek a láthatatlan, teherhordó elemek esetenként több emeleten átívelnek, magasságuk pedig a 16 métert is meghaladja. A vasszerkezetek teljes kivitelezését a budapesti Nicholson Gépgyár Rt. hídgyártási osztálya végezte.
Nyitókép: Mérnöki kihívások a Városháza építésénél / Fotó: Molnár Edvárd
