Általánosan elfogadott megállapítás, hogy egy cég, egy vállalat, vagy egy szerkesztőség működése jelentős mértékben függ a titkárnő munkájától, rátermettségétől, kommunikatív képességétől. Ugyanis ő az első, aki találkozik a munkahelyükre érkezőkkel, de az adott kollektívát látogatókkal is. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen fogadtatásban részesülnek ezek az emberek. Merthogy egy-egy mosoly, kedves üdvözlés vagy netán érdeklődés – meghatározó lehet az illető munkájára, egész napjára is.
Pósa Anna, a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségének titkárnője az utóbbi kategóriába tartozott. Jómagam egy évtizeden át, pontosabban 1979-től 1991-ig, dolgoztam a város főterén lévő épületben, soha nem fordult elő, hogy a titkárnő ne mosollyal várt volna. Nemcsak engem, hanem a munkatársaimat is, még arra is volt gondja, hogy az egészségünk iránt érdeklődjön, nem ritkán a gyermekeink iskolai előmenetelét számon tartva, kérdéseket tett fel a kollégáknak.
Hogy miként is zajlott a munka a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, annak érzékeltetésére az alábbiakban vállalkozom. Nem volt még sem mobiltelefon, sem internet, az írásainkat is régi írógépeken pötyögtük le. A Szabadkai Oldal a hét öt napján jelent meg. Ilyenkor a városi és környékbeli eseményeket legépeltük, a szerkesztő átnézte azokat, elkészítette az oldalakról megrajzolva, a fotóriporter által elkészített fényképet és a kéziratokat átadta a titkárnőnek. Ő beletette a paksamétát egy nagyobb borítékba, leragasztotta, majd kerékpárra pattant vagy gyalog szaporázta lépteit és déli 12 órára kivitte a csomagot a helyi autóbusz állomásra, átadta az Újvidékre induló jármű vezetőjének, aki azután a tartományi székvárosban átnyújtotta a rá váró futárnak. Így került az anyag a Magyar Szó központi szerkesztőségébe, ahol felbontották és elkezdődött a nyomdai feldolgozása. Pósa Anna ebben a munkában is helytállt, sokszor neveztük őt „segédszerkesztőnek”, hiszen nélküle nem jelent volna meg másnap a Szabadkai Oldal. Soha nem panaszkodott, becsülettel végezte a munkáját, férjével két gyermeket nevelt föl.
Ő volt egyébként a kezdeményezője annak a kétezres évek elején létrejött összejövetelnek, amikor a Szabadkai Rovat egykori, még élő tagjai összejöttek egy pihenős találkozón. Az egynapos, kellemes hangulatú összegyülekezésre eljöttek a Szerbiában élő és az anyaországba távozott „rovattagok” is. Témánk volt bőven: felelevenítettük az egykori eseményeket, anekdotáztunk, előkerültek azok a történések is, amelyek már a feledés homályába merültek, pedig valamikor mindnyájunk számára kedvesek voltak.
Nyugdíjba vonulása után férjével Szegedre költözött. Gyakran látogatta a délvidéki magyarok egyesülete által szervezett előadásokat, rendezvényeket, nagy örömmel beszélgetett a Szabadkáról és környékéről érkezett földijeivel is.
Nehezen ugyan, de el kell fogadnunk, hogy Pósa Anna nincs többé közöttünk. Isten áldja meg emlékét!
Temetése július 9-én 13 órakor lesz a szegedi Dugonics temetőben.
Mindnyájunk nevében:
Kisimre Ferenc, a szabadkai szerkesztőség egykori vezetője.
