Február 18-án ünnepeltük Jókai Mór születésének 200. évfordulóját. A magyar Országgyűlés az idei évet Jókai-emlékévvé nyilvánította. 1925-ben Jókai Mór születésének 100. évfordulójára emlékezett a világ magyarsága. Akkor a Bácsmegyei Napló február elsejei számában megjelent egy írás, amelyben egy szabadkai író elevenítette fel találkozását Jókai Mórral. A terjedelmes írás szerzője Baedeker. Ez az álnév Milkó Izidort takarta. Ő pedig éppen 1925. február elsején ünnepelte 70. születésnapját. Erről a lapban is megemlékeztek egy rövid hírben, amelyben egyebek között e sorokkal köszöntötték a neves szabadkai írót:
„Félszázados irói múlt áll már mögötte s ő mindannyiunknál frisebben, lelkesebben, fiatalabban és hivebben szolgálja a tollat, az irodalmat, a magyarságot és a kultúrát. A hetedik évtized fehér lobogót tűzött már föléje, elérkezett ahhoz a decenniumhoz, mely már a pátriárkák koráig ér el s a kornak tiszteletét is megköveteli annak számára, akinek a magyar kultúra minden hive önként adja szeretetek elismerését és háláját. A köztünk élő legnagyobb magyar iró ünnepe meghatott, bensőséges, zajtalan ünnepe a vajdasági magyaroknak s az egész magyar kultúrának.”
Milkó Izidor Jókainál tett látogatásáról szóló beszámolóját Kosztolányi Dezső két versével egy lapon közölték. Az írásból kiderül, hogy Milkó Jókai írói munkálkodásának fél évszázados ünnepén kereste fel:
„1894. március elején, amikor már kipihenhette a »jubileumi« ünnepségek fáradalmait, fölkerestem Jókai Mórt. Meg akartam tőle kérdezni: hogy érzi magát a Jókai Mór ünneplésére alakult bizottság több havi ernyedetlen munkássága után?
Nagyon csodálkoztam, mikor a házmester azt mondta, hogy koszorús költőnk már nem lakik a régi házban, megszokott lakásán, meghitt szobáiban.
– Hát hová költözött? – kérdem.
– A Thonet-udvarba – felelte a házmester.
Beültem egy fiakkerbe (mert a miniszterekhez komfórtáblin, Jókaihoz kétfogatun jár az ember) s elhajtottam a dunaparti palotához, ahol először természetesen a házfelügyelőt kerestem föl” – írja Milkó Izidor.
Ezután a szabadkai író már jó helyen járt, és bejutott Jókai Mór lakhelyére, ahol személyesen találkozhatott vele.
„E pillanatban is az íróasztalánál ült. Tolla azzal a fáradhatatlansággal rajzolta papirosra az ö ismert gömbölyded gyöngybetűit, mint az előbbi ötven esztendőben.
Mikor megpillantott, bólingatott a fejével, rámutatott egy karosszékre s így szólt:
– Szép, hogy eljött. Egy kicsit el vagyok foglalva, de azért mégis örülök. Hanem egy kis türelmet kérek, csak addig, amig ezt a kötetet befejezem, – már a közepénél tartok.
Mintegy másfél óra múlva befejezte az írásait – készen volt a kötettel. Megnyomta az íróasztalán levő villamoskészülék egy gombját, mely valószínűleg a Révai Testvérek könyvesboltjában szólaltatta meg a csengőt, mert néhány perc múlva egy szedőgyerek (a hagyományos, torzonborz, rendetlen üstökű barna fiú) jelent meg a küszöbön, s vigyorgott a költőre egy kéziratot leső párduc vagy hiúz kárörvendezésével.
– Itt a kézirat – mondta a költő, átnyújtva néki a teleirt lapokat. – Mondd meg a gazdádnak, hogy a következő kötetért ne holnap, hanem csak holnap után küldjön.
Miután a kis fekete manó eltűnt, hozzám fordult a koszorús író s így szólt:
– Holnap ugyanis vasárnap van, s legalább délután szeretnék a családom körében lenni, s néhány órát pihenni. Képzelje: vizkereszt óta nem láttam se a lányomat, se a vőmet.
– Úgy látszik, hogy képviselő ur most nagyon el van foglalva” – mondta Milkó, amely kijelentésére Jókai a következőket felelte:
„A látszat nem csal. Csakugyan sok a dolgom. A Jubileum, melyet tisztelőim és barátaim rendeztek, nem úgy ütött ki, ahogy ők nemes és dicséretes szándékukkal gondolták. A nagy-, közép-, kis-, szűk-, szűkebb-, legszűkebb és a végrehajtó bizottságot az a törekvés vezette, hogy kényelmesebbé és gondtalanabbá tegyék az életemet. Fájdalom, ez nem sikerült nekik. Most sokkal rosszabbul élek és hatszorta többet kell dolgoznom. De erről se Eötvös Loránd, se Szarkafalvi Mátyás, nagy bizottságnak 15.860. számú tagja nem tehet. S én nem is panaszkodom. A munkámat megszoktam és most se irtózom tőle. Csak azt sajnálom (s ezt igazán nem érdemeltem meg a világ ezen legtöbb tagú bizottságától), hogy régi, kényelmes szállásomat fel kellene adnom s egyetlen szobára szorulnom. Meg azt, hogy még az estéli tarokkpartira sincs érkezésem.”
Jókai ezután beszélt még anyagi nehézségeiről, az ünnepségen kapott ajándékairól. Milkó Izidorra nyilvánvalóan nagy hatással voltak Jókai szavai, ugyanis sorait a következőképpen zárta:
„Elbúcsúztam a nagy költőtől, s otthon kijelentettem a feleségemnek, hogy a fiunknak nem fogjuk megengedni, hogy hazánk legnagyobb írójává legyen. Mert ez, úgy látszik, igen szép társadalmi állás, de nagyon rossz üzlet.”
Nyitókép: wikipedia.org
