Magyar hadifoglyok Amerikában

Tárcánk legutóbbi részében Fülöp Ilonáról írtunk, az Egyesült Államokba emigrált szabadkai újságíróról, aki nem feledkezett meg régi munkahelyéről, és időnként levelet küldött a Bácskai Hírlap szerkesztőségébe. Egyik ilyen levelében a nevezetes RMS Lusitania nevű brit óceánjáró katasztrófájának amerikai fogadtatásáról írt. A napilap a későbbiekben is közölt írásokat Fülöp Ilonától. Egyik riportja, amely jóval az I. világháború befejezése után, 1920. október 29-én jelent meg, különösen érdekes, ugyanis ebben arról olvashatunk, hogy Oroszországból magyar hadifoglyokat szállítottak az Egyesült Államokba.
Az Oroszországi magyar foglyok Amerikában című írás elején megtudhatjuk, hogy Fülöp Ilona a riport megszületése idején New Yorkban dolgozott a Magyar Bányász című amerikai magyar lapnál. A Bácskai Hírlap e laptól vette át volt munkatárásának írását, amelyről megállapították, hogy az „élénk bizonysága Fülöp Ilona hírlapírói fejlődésének”.
Magában a riportban a szerző beszámol az amerikai hadifoglyoknál tett látogatásáról. Sajnos ebből nem derül ki, hogy a magyar hadifoglyokat miért szállították el Oroszországból az Egyesült Államokba, és hogy mi is volt hajójuk pontos úti célja.
„Amikor meghallottam, hogy 125 szibériai rab magyar hajója Norfolk Va.[Virginia]-ban kikötött s egy két hétig ott maradnak, nagyon erős vágyam támadt, hogy elmenjek oda, és megnézzem azokat a drága magyar hősöket, akik fiatal életük súlyos öt-hat esztendejét Szibériában szenvedték át.
Marinkó József magyar plébánossal aki minden hadifogolynak 25 dollárt vitt, neki is indultunk az útnak. Norfolkig hajóval, onnan autón utaztunk és egy megrakott kocsi hozta az ajándékokat.
A tábornál nem a legszívesebben fogadtak bennünket.
Előveszem az igazolványokat, mit akarunk, azt kérdezik.
– Cipőt, ruhát, cigarettát és könyveket hoztunk.
– De kérem, erre nincs szükségük a foglyoknak.
Láttam, hogy a Colonel [ezredes angolul] megvan sértődve, mert feltételeztem, hogy egy amerikai hajón nélkülözhetnek az emberek.
Nagy nehezen adott engedélyt, hogy hét órát a foglyok között tartózkodjunk és kiosszuk az ajándékokat” – olvashatjuk Fülöp Ilona riportjában, majd miután ismertette utazásának körülményeit, leírta találkozását a magyar hadifoglyokkal:
„Egy nagy teremben, szöges drót között vannak hadifoglyaink.
A szöges drótkerítésen keresztül történt az első találkozás és az első kézszoritas. Boldogan siettek a kerítéshez és melegén szorították meg a feléjük nyújtott kezünket. Drága, jóképű, egészséges fiatal fiúk. A legtöbbje még innen van a harmincon. Ezeknek a lelkét
nem lehet rabságba vetni. Ezeknek a lelke megőrizte a tisztaságot, jókedvet, reménységet. Meglepően jól néznek ki, jó, egészséges arcszinük van.
Végre az ajándék kiosztás ürügye alatt sikerült az egész társaságot közelebb hozni magunkhoz. Ki osztottuk a csomagokat és Marcinko tisztelendő a dollárokat. Ebéd is volt, minket is meghívtak, soha ilyen jó étvággyal nem ebédeltem.
Már későre járt az idő és sürgettek bennünket az amerikai tisztek. Csomagolni kellett a fiuknak, mert már megérkezett a hajójuk, az Antigoné is. Így hát búcsúznunk kellett. A foglyok nevében dr. Kelecsényi Miklós (Belatinc, Zala m.) köszönte meg az amerikai magyarok adományát. Kelecsényi szelíd képű, szőke fiú, reszketett a hangja, amikor beszélt és beszéde végén sirós hangon könyörögte:
– Ne feledkezzenek meg a többiről..., Gondoskodjanak róluk... Sokat szenvednek... mi a sors kegyeltjei vagyunk...
Rév. Marcinkó válaszolt:
– Nem, nem, soha! Az amerikai magyarság előtt ez a jelszó azt jelenti, hogy nem, nem, soha nem feledkezünk meg a Szibériában szenvedő hőseinkről.
Rév. Marcinkó szavai alatt könnyek csillogtak a szemekben, a foglyokéban ép úgy, mint a látogatókéban.
Még egy kézszoritás –  könnyek hullanak az összekapcsolt kezekre – és mennünk kell. De a szivünk ott marad velük. Integetünk még, ahogy megyünk lefelé a hídon, ők is integetnek, ameddig csak látjuk egymást…”
Ezzel ért véget a riport. Sajnos a magyar hadifoglyok további sorsáról Fülöp Ilona nem írt ebben az írásában. A Bácskai Hírlap pedig nem sokkal a riport közlése után, 1921 februárjában megszűnt, így Fülöp Ilona további érdekes írással már nem szolgálhatott a szabadkai olvasók számára.