Két lábbal az élet színpadán

Óbecsén immár második éve működik diákszínjátszó szakkör az általános iskolásoknak. A Perem Magyar Színházi Egyesületben az idén is két csoportban folyt a munka. A szombat esti évadzáró bemutatók után a helyi általános iskolások is megtekintették az előadásokat. Először a Petőfi Sándor Általános Iskola és a Sever Đurkić Általános Iskola diákjai a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben, majd a Samu Mihály Általános Iskolában is bemutatták a színdarabokat.

Az alsó tagozatosok egy mesét dolgoztak fel, amelyet Rókus Zoltán színművész, az egyesület elnöke írt számukra Kalandnokok címmel. A történet középpontjában öt kisvakond óriási vakondtúrása áll, ahol a sunyi Boróka róka egy kincsekkel teli zsákot rejtett el. Ezt keresik a jószimatú vérebek, Kopó és Mázli őrmester. A történetben megjelenik még a kincseit kereső Szarka Hanna, a mindenkit átverő Varjú Kázmér és Csiga Csilla is, aki végül épp azt a vakondlyukat választja új lakásául, ahol az óriási kalamajka kerekedett.

– A Pindúr pandúrok csoport tagjai hatalmas lendülettel fogtak bele az idei munkába. Kezdetben még ismerkedtünk egymással, a térrel, azzal, hogy mi a színház. Azután az ifjoncok ezzel a tudással felvértezve megrohamozták a színpadot. Már télen mindenki tudta a szöveget, ami a mai gyerekeknél igen nagy szó, és azt is hozzá kell tennem, hogy nem is kevés szöveget kaptak. Tavaly még csak néhányan voltak. A bemutató után elvittem őket iskolákba, hadd játsszák el a darabot a kortásaiknak. Ennek az lett az eredménye, hogy az idén, az év eleji toborzónkon szép számban jelentek meg új tagok. Volt, aki lemorzsolódott, de a végén aztán tizenketten mégiscsak színpadra álltak a hétvégi évadzáró bemutatón. Meglepett a lelkesedésük. Mondhatnám, hogy nem is volt dolgom, mert ők találták ki a díszletet és a kellékeket, választották ki a kosztümöt is. Nem tagadom, hogy kemény és időigényes munka volt. Én magam nem csak azt tartom szem előtt, hogy szórakozzunk, bár az is szerves része kell hogy legyen a munkánknak. Fontos, hogy a gyerekek kinyíljanak, hogy gondolkodjanak és jól gondolkodjanak, ha felüti fejét egy probléma a jelenetben, akkor azt hogyan és miként oldják meg. Ez mind-mind a tanítás része, ami úgy gondolom, hosszú távon járul hozzá ahhoz, hogy a későbbiekben ezek a gyerekek két lábon álljanak az élet színpadán. Legyen véleményük, és a véleményüket képesek legyenek alátámasztani valós érvekkel. Ez igaz a felsősökre is – fogalmazott Rókus Zoltán.

A felsősökből álló Csiribiri szakcsoport tagjainak száma az idén megduplázódott, mintegy húsz gyermek állt színpadra. Ők Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című novelláskötetének egy-egy szemelvényét dolgozták fel a saját értelmezésük alapján, ezt szintén Rókus Zoltán álmodta meg és állította színpadra, Tanárhatár címmel.

– Kihívás volt ennyi kamasszal együtt dolgozni. Eleinte még gondolkodtam, hogy szétválasszam-e őket két csoportra, mert sokszor volt már dolgom kiskamaszokkal, akik valóban produktívak, de egyúttal nagyon kezelhetetlenek is. Azután csak meggyőztem magam, hogy menni fog, és nem lesz gond. Be kell vallanom, menet közben sokszor megbántam a döntésemet, de minden út nehéz. A végeredmény egy fantasztikus csapat és egy még jobb előadás lett. Mindig úgy dolgozom, hogy az ő szemléletük révén próbálom tanítani őket. Volt itt egy szöveg, ami nagyjából adott volt, és azt elemezgettük bő két hónapig, úgy, hogy közben összeállítottuk a jeleneteket. Fontos, hogy gondolkozzanak, és az még fontosabb, hogy érezzék, ez az előadás az övék, ők vittek bele rengeteg ötletet, nem csak én határoztam meg, ki honnan, melyik oldalról jön be, mit csinál és mikor hova megy ki. Felemelő érzés azt látni, ha az anyagon dolgozva a kezdeti zűrzavar után összeáll az előadás. Ebben a darabban van minden, ami egy felső tagozatos életében előfordulhat: cikizés, rossz jegy, nehéz nap, szerelem, gúnyolódás, félelem a tanároktól és az ő elemzésük. Mindig kihívások elé állítom őket. Maga a színdarab úgy állt össze, hogy volt benne rengeteg mozgáselem, koreográfia. Főként azért, mert azt tapasztalom, hogy a modern kor elhanyagolja a csapatmunkát, és a városi gyerekek egyre kevésbé figyelnek oda másokra saját magukon kívül. Fontos, hogy tudják, a színielőadás nem egyénektől, hanem a csapattól függ. Itt tartunk most, és remélem, jövőre még többen leszünk. Jómagam mindig a minőségre törekszem, a még jobbra, és remélem, ezt eltanulják tőlem. Az idén például már színes reflektorokat is kértem kölcsön, hogy a gyerekek még jobban megérezzék a színházi légkört, tudatosuljon bennük, nemcsak úgy teszünk, mintha színházat csinálnánk, hanem ez tényleg az. Azután ha lesz diákszínjátszó fesztivál, természetesen arra is megyünk – mondta a diákszínjátszó csoportok vezetője.