„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelelem”

Magyarkanizsa községben sorrendben Martonos a második település, ahol az 1944/45-ös partizánmegtorlásokra emlékeztek. Ott szombaton, november elsején rótták le kegyeletüket a hozzátartozók és a politikum képviselői. Arra a huszonnégy ártatlanul kivégzett magyarra emlékeztek, akik értelmetlenül és kínzások közepette haltak meg, csak azért, mert magyarok voltak, köztük olyanok, akiket élve temettek el. Savelin Zoltán helybeli plébános alkalomhoz illő szertartása után dr. Forró Lajos mondott beszédet, aki személyes érintettsége és kutatásai nyomán számolt be az 1944/45-ös eseményekről, melyben saját nagyapját is megemlítette, hiszen ő is azok az áldozatok között volt, akiket megkínoztak.

A nyolcvanegy évvel ezelőtt történteket hosszan taglalta, és a következőket is elmondta:

– Ezekről a dolgokról ötven évig nem is lehetett beszélni. Csendben kellett tűrni a fasiszta bélyeget. El kellett tűrni, hogy a szerb suhancok verték véresre az áldozatok gyerekeit. El kellett viselni a tizenkét éves apámnak, hogy a bolt előtti sorban álláskor kilökték a sorból, mint háborús bűnös gyerekét. Két generáció nőtt fel abban a tudatban, hogy apjukat, nagyapjukat háborús bűnösként tartják számon. Ez a bélyeg máig feldolgozatlan teherként nehezedik a vajdasági magyarságra. Oly mély kollektív trauma ez, mely a feleségek, gyerekek életét határozta meg évtizedekig. Nem tudtuk feldolgozni, mert nem beszélhettünk róla. Ez volt a hatalom részéről a legkegyetlenebb. Elvárta a kollektív felejtést, megtiltotta a hozzátartozóknak, hogy áldozataikra nyilvánosan emlékezzenek. Sőt, generációk nőttek fel azzal a kötelezően ránk erőltetett tudattal, hogy felmenőik háborús bűnösök. Ilyenkor, a megemlékezések táján megtalál egy-egy magyarul beszélő ember és kérdőre von hogy miért szólok én ezekről a dolgokról. A zentai filmbemutató kapcsán a fejemhez vágták, hogy ebből baj lesz, és ha fordul a kocka, majd megint rajtunk verik el a port.

Az ötven év kötelező hallgatásnak megvolt az eredménye. A félelem annyira beivódott az itt élők tudatába, hogy a ránk erőltetett amnézia sajnos a mai napig él. Torz világot teremtett az a rendszer, hogy magyarok tagadják meg hőseiket, az áldozatokat. Soha nem tudnám megtagadni Hunyadit, Dobó Istvánt, Rákóczi Ferencet, a Kárpátokat védő magyar katonákat, az ’56-os forradalom és szabadságharc hőseit, és soha nem tudnám megtagadni és elfelejteni az 1944-45-ös népirtás áldozatait. És nem félek, mert vallom Bibó István szavait: „A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelelem.” Én szabadon szeretnék élni, és hiszem, hogy nem vagyok egyedül. Feladatunk tisztelni a hőseinket és példát kell mutatni a gyermekeinknek! – mondta többek között dr. Forró Lajos, aki arra is emlékeztetett, hogy az áldozatoknak a temetőben a helyük. – Szeretném, ha az áldozatok családtagjai összefognának és hivatalos úton kérnénk, hogy az áldozatainkat tisztességesen el tudjuk temetni. Nekünk ez jár! Enélkül a múltat lezárni nem lehet! – szögezte le dr. Forró Lajos.

A beszédet követően az áldozatok hozzátartozói és az elöljárók elhelyezték a martonosi temetőben lévő emlékműnél a koszorúkat, melyekkel hirdetik, hogy emlékük nem merül feledésbe.