Ötven év távlatából

1971 szeptemberében mi lettünk a Moša Pijade Gimnázium magyar tannyelvű 4/1 (18 lány, 8 fiú) és 4/2 (18 lány, 14 fiú) osztály tanulói, szám szerint 58-an, akik az újvidéki és a környező helységek – Temerin, Budiszava, Piros – általános iskoláiból verődtünk össze. Sokan közülünk először találkoztak, de többen osztálytársak voltunk általános iskolában.

Emlékszem arra a napra, amikor először beléptünk a gimibe. Tele voltunk izgalommal és kíváncsisággal, és nem is sejtettük, hogy ez a két osztály különleges közösséggé kovácsolódik majd. Most, hogy itt vagyunk, visszagondolok arra a négy évre, amikor együtt koptattuk a gimi padjait, együtt tanultunk, nevettünk, váltunk nagykorúvá – közben szerelmek szövődtek, örök barátságok születtek.

EGY ÉLETRE SZÓLÓ AJÁNDÉKOT KAPTUNK

Azóta fél évszázad telt el, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy az osztályteremben küzdöttünk az egyenletekkel, az irodalmi idézetekkel – és persze azzal, hogy a tanári tekintetek elől elrejtsük az éppen aktuális „puskát”. Akkor még nem is sejtettük, hogy amit akkor szigorúságnak éltünk meg, az valójában egy életre szóló ajándék volt.

Kepe István tanár úr arról volt híres, hogy egy pillantásával arcunkra fagyasztotta a mosolyt. Olyan fegyelmet tartott, hogy az ő óráján még a kréta is egyenesebben esett a padlóra. És mégis, ma már valamennyien hálával gondolunk rá, mert megtanított bennünket logikusan gondolkodni, következtetni, véleményt nyilvánítani.

Vince Erzsébet tanárnőnél megtanultuk, hogy egy mű eszmei mondanivalóját akkor érthetjük meg igazán, ha ismerjük a történelmi és társadalmi kontextust, a szerzőt és szándékait, a mű stiláris és szerkezeti sajátosságait, a filozófiai és erkölcsi kérdéseket, amelyek körül forog.

Ő szoktatott rá bennünket a színházba járásra, az irodalmi értékek megbecsülésére és arra, hogy gondolatainkat értelmesen fejezzük ki.

Uri Ferenc, a történelemtanárunk arra ösztönzött bennünket a módszereivel, hogy ne kampányszerűen, hanem rendszeresen tanuljunk, ne legyünk felületesek, hanem alaposan ássuk bele magunkat egy-egy témába. Nála megtanultuk azt is, hogyan kell egy terjedelmes tananyagot vázlatok, kivonatok, ábrák segítségével elsajátítani, aminek én személy szerint nagy hasznát vettem a főiskolai tanulmányaim, majd az újságírói munkám során.

Most itt vagyunk, fél évszázaddal később, és rájövünk: a legnagyobb leckét nem a táblára írt egyenletekből, a békaboncolásból, a foltos szalamandra titokzatos életéből, Pirandello munkásságából, a történelmi évszámokból tanultuk meg, hanem abból, hogy mit jelent alaposnak, kitartónak, emberségesnek, tisztelettudónak lenni.

Maholnap 70 éves fejjel azt is tudjuk, hogy a gimnázium falain kívül jóval nagyobb megpróbáltatások, viszontagságok, igazságtalanságok történtek és történnek velünk, mint hogy a szigorú Kepe tanár úr egyetlen szó miatt képes volt egyest adni, mert nála főben járó bűnnek számított háttal vagy hogyannal kezdeni egy mondatot. Engem következetesen Lukács Valinak szólított, pedig ő a párhuzamos osztályba járt. Fábri Gabi emlékezete szerint Bankó Évát elkeresztelte Bancsó Bélára, és a negyedik osztály végéig így is szólította.

Az iskolaév elején esett meg, hogy a tantermünkbe belépve Kepe tanár úr megállapította: „itt olyan büdös van, mint egy rókalyukban”, és azonnal felszólította az ablakhoz legközelebb ülő tanulót, hogy nyissa ki az ablakot. Sajnos ez éppen én voltam:

„Ha már felálltál, felelhetsz is” – mondta. Szerintem ez büntetés lehetett, amiért a szünetben nem szellőztettem ki. Itt jegyzem meg, hogy én iszonyatosan féltem tőle, mert az idősebb gimisták rémképeket festettek róla. A kérdésére már nem emlékszem pontosan, de lányos zavaromban valami olyasmit motyogtam, hogy a Nap kering a Föld körül. A tanár úr rám szegezte szúrós tekintetét, felpattant a székéről, s azt mondta, engem máglyára kellene vetni és elégetni, mint egy boszorkányt. Mondanom se kell, azonnal leültetett és behúzott egy jókora egyest, majd 10 perc múlva rám nézett, és még egyet, a nyomatékosság kedvéért, az óra végén pedig a harmadik egyest is beírta a naplóba. Így kezdtem nála a tanévet! S ekkor eszembe jutottak Fábri Nándor tanár úr szavai, amit gyakran mondogatott: lányok, vigyázat! A ti nyelvetek gyorsabban pörög, mint az eszetek!

Egyébként Fábri tanár úr sajátosan tartotta a földrajzórákat, nem csak az előírt száraz tananyagot adta elő, híres volt anekdotázó stílusáról, szójátékokkal fűszerezett előadásairól, az órái sohasem voltak unalmasak. Ezzel szemben voltak olyan tanáraink, akik esetében alig vártuk, hogy az óra véget érjen. A francia nem tartozott a kedvenceink közé, s mivel a tanárnőnknek némi problémája lehetett a hallásával, az óra vége előtt úgy 10 perccel néhányan hangosan beszóltak, hogy „C’est la cloche” – vagyis csengettek! La cloche – mondta a madame, aki tüstént fogta a naplót, majd kivonult az osztályból. Harmadszorra vagy negyedszerre már feltűnt neki, hogy miután távozik a tantermünkből egy árva lélek sincs a folyosón, de még a tanáriban sem. Rájött, hogy átejtettük.

DANTE AZ AJTÓFÉLFÁN

Bizony, bizony, nem mindig álltunk ám a helyzet magaslatán. Dante Isteni színjátékát elemeztünk, amikor a szünetben valakinek az az ötlete támadt, hogy az osztályunk ajtaja fölé felírja: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” – merthogy ez a felirat olvasható a Pokol kapuján. Néhány tanár mosolygott rajtunk, nem úgy, mint Végh Sándor igazgatónk, akinek már a tekintélyt parancsoló megjelenésétől is tartottunk. Az alapos fejmosás persze nem maradt el, ami után lapult a díszes társaság, aminek általában Elizek Zsuzsanna biológiatanárnőnk titulált bennünket. Klemm Irma osztályfőnökünk csak sopánkodott, mondván: jaj, jaj, nekem veletek, hogy ti mit nem eszeltek ki!

Zóki István tanár úr órái is emlékezetesek maradnak számunkra. Amikor ábrázoló mértanból kellett valamit bizonyítani, a tanterem végéből három lépéssel a táblánál termett és rászólt a diákra: „Maga szerencsétlen – merthogy ő magázta a diákjait –, hogy nem látja, hogy merőleges, pont ide az orrára, nézze!”

Az ilyen megjegyzéseken persze nem nevethettünk, de azóta is emlegetjük, és rájöttünk, tanáraink nem azért voltak szigorúak velünk, hogy bántsanak, lesöpörjenek, megalázzanak bármelyikünket, nem lexikális tudást kértek tőlünk, hanem jogosan elvárták, hogy mindenben meglássuk a lényeget, az összefüggéseket, meg tudjuk különböztetni a lényeget a kevésbé lényegestől, magunk vonjunk le következtetéseket.

És azok a felejthetetlen osztálykirándulások! Klemm tanárnőt mindig elkísérte a férje is. Ádám bácsi a katonakórház orvosa volt, mi nagyon kedveltük. Például amikor buliba készültünk, s előtte a tanárnő, férje kíséretében, seregszemlét tartott a lányok szobáiban, és erősen kifogásolta a kurtára szabott szoknyáinkat, Ádám bácsi így szólt: „Irmám drágám, ma már más idők járnak, mint amikor mi voltunk fiatalok. Hagyd a lányokat, nézd, milyen csinosak! Meg amikor a tanárnő 10 óráig adott kimenőt, Ádám bácsi megjegyezte: Irmám, de annak idején mi is hajnalig kimaradozgattunk.

TEMERINTŐL NIGÉRIÁIG

Miután 1975-ben leérettségiztünk, világmegváltó gondolatokkal felvértezve nekivágtunk a nagybetűs Életnek. Heten közülünk főiskolát, 27-en egyetemet, 1 osztálytársunk a mesterfokozatot, egy pedig doktori címet szerzett. Lett belőlünk orvos, jogász, ügyvéd, mérnök, tanár, közgazdász, újságíró, pénzügyi tanácsadó, banki és önkormányzati alkalmazott, teniszedző, egyéni vállalkozó, szabad művész, munkásember, háztartásbeli. Miként emlékezhetnének ránk egykori tanáraink, nem tudom, de így összesítve azt hiszem, elégedettek lehetnek velünk.

Az évek múltával a szűkebb és tágabb környezetünkben lezajlott változások hatására a jól összekovácsolódott csapatot alaposan megtépázta a sors, s szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába. Tízen Magyarországra, hárman-hárman Németországba és Kanadába, ketten Ausztráliába, egy osztálytársunk Ausztriába költözött, Becker Béla pedig Nigériában ment. Harmincheten itthon kerestük a boldogulásunkat.

Nekünk, akik ez utóbbit választottuk, kb. 8 évünk maradt az úgy-ahogy rendezettnek mondható életből. 1988-ban kezdetét vette a „Hullámzó Jugoszlávia” című történelmi fejezet. Emlékeztetőül: mi akkor 32 évesek voltunk, az idén pedig 69. „Hullámzó Jugoszlávia” projekt közönségsikere alapján színre kerültek a „Hullámzó Balkán” a „Hullámzó Európa” és napjainkban a „Hullámzó Világunk” nagy kasszasikeres alkotások is. Ez a sorozat felülír minden „való világ”-ot vagy egyéb végenézhetetlen, végeláthatatlan török sorozatot és Netflix-remekművet.

Az elmúlt 50 évben mégis sikerrel vettük az akadályokat. Időközben valamennyien családot alapítottunk, szülők, nagyszülők lettünk, gyermekeink száma 82, és 50 unokával dicsekedhetünk.

Sajnos tény az is, hogy egyre jobban fogyatkozunk, 11 osztálytársunk távozott az élők sorából. Emléküket tisztelettel és kegyelettel megőrizzük.

TISZTELT TANÁRAINK...

... ha most itt lennének velünk, csak annyit mondanánk: köszönjük! Köszönjük az együtt töltött 4 évet, a szigort, a mosolyt, és legfőképp azt, hogy olyan alapokat adtak, amelyek ma is tartanak minket az élet nagy vizsgáján. Fegyelmet, kitartás és gyors reagálást tanultunk tőlük. A rettegett dolgozatok, bejelentetlen ellenőrzők és felelések nemcsak a tananyag elsajátításáról szóltak, hanem arról is, hogy megtanuljunk felkészülni az élet váratlan kihívásaira. A szigorú tanárok valójában az életben helytállásra edzettek bennünket. A csoportmunkák, a pad alatti súgások, közös puskázási stratégiák – mindezek előrevetítették, milyen fontos az együttműködés a munkahelyen és az életben is. Amikor az órán, a pad alatt képesek voltunk észrevétlenül leckét írni, levelezni egymással, uzsonnázni – valójában multitaskingot tanultunk.

Kedves Tanáraink, odaát! Ötven év... Mi mégis úgy érezzük, mintha csak tegnap ültünk volna a padokban, miközben Önök rendületlenül próbálták belénk sulykolni a tudást, a fegyelmet, az életre szóló értékeket. Akkoriban néha talán morgolódtunk is a szigorúságuk miatt, de ma már tisztán látjuk: nemcsak tantárgyakat tanítottak, hanem emberekké formáltak minket.

Bár már nem lehetnek itt velünk, emlékük örökre bennünk él. Az a mondat, amivel a dolgozatainkat piros golyóstollal „díszítették”, az a szigorú, de bölcs pillantás, az a különös humor, amivel elviselték kamaszkori botlásainkat – mind-mind kísér minket az élet rögös útján. Hála és köszönet mindezért. Önök lettek a mi példaképeink, akik bizonyítják, hogy az igazi tanítás nem ér véget az iskola falain belül. Mert az, amit kaptunk, ma is velünk van, és továbbadjuk gyermekeinknek, unokáinknak. Köszönjük, hogy hittek bennünk, még akkor is, amikor mi magunk sem hittünk magunkban! Köszönjük a türelmet, a példát, a szeretetet, amit talán akkor mi nem értékeltünk eléggé, de most annál nagyobb tisztelettel őrzünk.

Nyugodjanak békében, akik már nem lehetnek velünk, és éljenek sokáig, akik még itt vannak, hogy lássák: nem volt hiábavaló a munkájuk.