Sokszor megfeledkezünk arról, hogy minden pillanatunk mennyire egyedi, különleges. „Soha vissza nem térő alkalom”, hangzik az elcsépelt szlogen, és fel sem fogjuk ennek a mondattöredéknek mélyebb, metafizikai jelentését. Mert túlzás nélkül kijelenthető, hogy metafizikai tartalma van annak az állításnak, miszerint rövidke életünk során minden egyes pillanatunk egyszeri, megismételhetetlen, „soha vissza nem térő”, amit szánt szándékkal, legnagyobb lehetséges testi-lelki-szellemi erőkifejtésünkkel, sírva-fohászkodva, térden állva-könyörögve sem tudunk maradéktalanul ugyanúgy visszahozni. Felidézni, emlékezni, révedezve elmélkedni – talán ezt nevezzük nosztalgiának – szinte bármikor képesek vagyunk, sőt, aki hajlamos rá, talán túl sokszor is belemerül ezekbe a veszélyes vizekbe. De ugyanazt, ugyanúgy, s ami bizonyos szempontból a legfontosabb: ugyanakkor! átélni, megtenni, sosem tudjuk már. Nevermore. In idem flumen bis descendimus et non descendimus.
Ezért metafizika. Mert ha megértjük, és ami fontosabb, átéljük, hogy valóban nem jön vissza a mindenkori jelenben megtörténő gondolat-szó-cselekvés hármassága, továbbá semmit sem tehetünk az egyszeri pillanat múlása ellen, akkor azt is felfogjuk, hogy minden egyes gondolatunk, szavunk és cselekvésünk egyetlen, egyszeri rítus, amely közvetlenül hozzájárul a világ további fennmaradásához. A létezés megismételhetetlen aktusa, megszentelt pont az idő folyamában.
Ebből az aranykori létmódból, a reflektálatlan1, vagyis az önmagából kiinduló és önmagába visszaforduló szakrális állapotból való kiszakadás egyre jelenvalóbb. A modern (mondjuk így: 21. század eleji) létmód törvényszerűen elveszi a lehetőségét, hiszen minden korábbinál jobban „előrehaladtunk” a néhány száz évvel ezelőtt megkezdett úton, amely a technikai fejlődésben nyerte el (jelenlegi) végkifejletét, és a technikai szingularitásban teljesülhet be. Az élet, mint működés – ennek a nyelvi szerkezetnek nem lenne szabad léteznie valós jelenséget leíró fogalomként, mégis érezzük a zsigereinkben, mennyire helytálló leírás – nevezhetnénk éppenséggel diagnózisnak is.
A működésszerű élet eltávolítja a belefeledkezés lehetőségét. Ez az idő paradoxona, kvantumelmejáték, mely jelenség szerint az időre való gondolás elveszi az idő valódi átélésének lehetőségét. A közismert szólással élve, ha van órád, nincs időd, és fordítva. És már vissza is tértünk a kiindulóponthoz. Az idő tetszőlegesen kihasított apró mozzanatát nem tudjuk egyedi, egyszeri, megismételhetetlen, rituális-szakrális jelentőségűként megélni, mert hiszen ez a pillanat csupán egy rendszer egyetlen apró eleme, egymáshoz hasonló, ab absurdum: egymással teljesen azonos idődarabkák egymás utáni sorozatából az egyik teljesen átlagos mozaik. Nincs benne semmi különleges.
Az ilyen módon felfogott-átélt idő nem rejt magában semmi váratlant, különlegeset. Éppen úgy, ahogy az ismert úton való ezredik mechanikus végigsétálás sem rejt magában semmiféle újdonságot. Már amennyiben ez az ezredik végigsétálás mechanikus, tervszerű – vagyis program jellegű, a szó eredeti értelmében.
A program szó etimológiája ugyanis megvilágító erejű. A görög „pro-”, az „elő-” jelentésű előtagból és a „gramma” (graphó), „írás, írni” jelentésű utótagból áll, vagyis előírást, időre beosztott tervezetet jelent. Nem véletlen a szó gyakori használata mai nyelvünkben, hiszen a nyelv csak az életünket és valóságunkat követi le. És ha ebben a valóságban egyre több az előírt, időre beosztott cselekvés, történés – akkor a létezésünk is egyre inkább ilyenné válik. S ez a létmód szükségszerűen vonja ki az életből a pillanat rituális-szakrális megélésének lehetőségét.
1 Amikor azt írom, reflektálatlan, az öntudatlanul rituális életre gondolok, amely nem tud erről a metafizikai mélységről, hanem magától értetődően éli. Bárminemű tudatosítás, rágondolás nélkül így létezik. Ezért az sem volna helyes, ha úgy írnám: ennek tudatában. Inkább: ennek szellemében, ilyen lelkülettel és (bele)érzéssel.
Nyitókép: Pixabay
