Nagy esemény volt, amelyre az egész család régóta várt. Ehhez méltó ünnepséget is szerveztek, meghívtak minden rokont és barátot. Mindenki megérkezett a megbeszélt időre, már csak egy vendéget vártak. Egyvalakit, akivel az ünnepelt régen nagyon sok időt töltött együtt, aztán más irányt vett az életük, és már hosszú évek óta nem találkoztak. Számított rá, hogy az illető az emlékeiben élő gyermekkori képhez viszonyítva valószínűleg megváltozott.
Már éppen készültek feltálalni az első fogást, amikor megérkezett. Ahogy belépett, az élénk társalgás egy észrevehetetlen pillanatra abbamaradt. Valaki a mondat közepén elharapta a szót, egy kéz félúton maradt a pohár felé, a cigarettafüst egy tüdőben rekedt. A mosolyok az arcokra fagytak, a levegő is megdermedt. Az egész csak egy másodperc volt, sőt annál is rövidebb, egy apró hajszálrepedés az idő folyamán, ami után minden ott folytatódott, ahol abbamaradt, majdnem pontosan úgy, mintha mi sem történt volna. Majdnem úgy, de valaki túl hangosan nevetett fel, a mellette ülő hirtelen a terítéket kezdte igazgatni, a házigazda pedig a kelleténél egy árnyalattal hangosabban mondta ki a vendég nevét üdvözléskor, talán a hangja is egy picivel élesebb volt a megszokottnál. Sejtette, hogy más lesz, de erre igazán nem számított.
A többiek is köszöntötték az érkezőt, és hellyel kínálták. Amikor leült, a székek egy pillanatra túl közel kerültek hozzá, majd észrevétlenül kicsit távolabb csúsztak. Beszédbe elegyedtek vele, hiszen mind jól ismerték, talán örültek is a találkozásnak, vagy legalábbis igyekeztek felülkerekedni azon, amit látnak, leküzdeni a meghökkenést, és lelkesnek látszani. Csupa jelentéktelen dolgot kérdeztek tőle: hogy utazott, milyen volt a forgalom, hogy viseli az időjárást, ilyesféléket. Azt, amire mindenki kíváncsi volt, senki nem kérdezte meg. Úgy tettek, mintha nem látnák a nyilvánvalót.
Tekintetek siklottak el róla, aztán vissza, lopva, gyorsan, hitetlenkedve. A feje fölött, a háta mögött, ahogy alkalom kínálkozott, éles, beszédes pillantásokat, gesztusokat váltottak. Egy kérdőn felhúzott szemöldöknek egy ránduló váll felelte: fogalmam sincs.
– Látod te ezt? – kérdezte egy kikerekedett szempár a másikat.
– Egyél, ne törődj vele, nincs itt semmi látnivaló – utasította rendre a szigorú, résnyire szűkült tekintet a csodálkozót.
– Mi van vele, nem kellene tennünk valamit? – súgta valaki aggódva a házigazdának, miközben a szalvétát a szája elé emelte, az meg úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
Az ünnep ment tovább, mint egy gondosan betanult koreográfia. Egymás után hozták a finomabbnál finomabb fogásokat. Étkezés közben a társalgás is visszazökkent a megszokott mederbe. Bár a kérdések biztonságosak maradtak, a válaszok pedig elég rövidek ahhoz, hogy ne kelljen rájuk őszintén reagálni. Egy-egy bólintás, egy félmosoly, egy gyors pillantás az órára vagy a konyha felé. Mindenki tudta, mikor kell továbblépni.
Figyeltek rá, hogy ne nézzék túl sokáig. Egyáltalán nem nézni ugyan képtelenek voltak, de a figyelem mindig épp csak annyira időzött el rajta, hogy ne lehessen szemrehányást tenni miatta, majd udvariasan továbbállt. Nem most tanulták ezt, volt gyakorlatuk abban, hogy mikor kell valamit meglátni, és mikor jobb elfordítani a fejüket, megtanulták, mikor kell kérdezni, és mikor hallgassanak inkább. Nem akarták megbántani, vagy kellemetlen helyzetbe hozni, sem őt, sem saját magukat. Észre sem vették, hogy amit tesznek, az éppen az, amit elkerülni igyekeznek. A tapintatosság vastag takaróként borult a nyilvánvalóra, alatta kényelmesen elfért a nemtörődömség is.
Az ételek lassan elfogytak, a poharak kiürültek, a vendégek hazamentek. Senki nem volt bántó, de senki nem volt őszinte sem. Körülülték a nyilvánvalót, és nem beszéltek róla. Nem is kellett. Elég volt nem észrevenni.
Nyitókép: Pixabay
