Manapság talán ritkábban hallani arról, hogy környezetünkből valaki egy másik országba költözne. A fiatalabb generációk kivételével úgy tűnhet, mintha a legtöbben megtalálták volna a helyüket: ki külföldön, ki idehaza. Persze mindez megtévesztő lehet, hiszen a fluktuáció állandó, csupán kevésbé harsány és látványos, mint évekkel ezelőtt. Mindenesetre, akkor és most is meglepődöm azon, amikor valakiről azt hallom, hogy elmegy. Mivel én is hoztam már hasonló döntést – sőt, nem tudhatom, merre vihet még az életem –, mindig felbukkannak bennem azok a kérdések, amelyeket magamnak is feltettem: Vajon milyen motivációk, indítékok vagy sérelmek vezethettek az egyén döntéséhez?
Néhány hónappal ezelőtt egy számomra lényegében ismeretlen ismerős fogalmazta meg a gondolatait a külföldre költözéséről. Ismeretlennek tartom, mivel a létezésén kívül nem sokat tudtam róla, mindössze a Facebook-ismeretség köt össze minket. Ennek köszönhetően viszont elolvashattam azt az írását, amelyben megindokolta a döntését. A hírfolyamára publikált vallomás részletesen taglalta eddigi itthoni tapasztalatait: az örömöket, de még inkább a csalódásokat, mindazt, amit hátrahagy, vagyis egyben azt a sűrű érzelmi elegyet, amely ilyenkor az embert átjárja. Kulturált írás volt, távol attól, hogy hergelve váltson ki támogató megjegyzéseket. A hosszú szövegnek számomra egyetlen mondata adta meg a lényeget. Ha jól emlékszem, valahogy így hangzott: „Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy azon a helyen jobb lesz, ahová megyek, de azt még nem ismerem.”
Hónapokkal ezelőtt olvastam, de ez a megállapítás nem tudott törlődni a memóriámból, sőt időről időre előbukkan a semmiből, és csak ismételgetem magamban. Hamar rájöttem, hogy lényege jóval túlmutat az elvándorlás fizikai voltán, sőt maga a jelenség is csak egy formája az ismeretlenbe való alámerülés végtelen lehetőségeinek. A mondat sokak érzéseit fogalmazza meg egy adott szituációban: löketet ad, vagy éppen visszatart a döntés kapujában, amely – a kettő közül bármelyiket is választva – mindenképp sorsdöntő. Változtatok másra, mert azt még nem ismerem – hányszor adódott már életünkben olyan helyzet, amikor ez a kérdés legalább halványan megfogalmazódott bennünk? Számtalanszor. És mit tettünk ilyenkor? A jól ismert, de viszontagságokkal terhelt régi úton maradtunk, vagy vállaltuk a kiszámíthatatlan ismeretlen újdonságát? Végül jól döntöttünk? Biztos vagyok benne, hogy sokan helyeslően bólogatnak, mivel meggyőződésük, hogy jó döntést hoztak azzal, hogy nem léptek le a járt útról, vagy éppen összeteszik a kezüket azért, amiért a legjobb időben szabadultak ki egy korábbi élethelyzetből. Megint mások pedig nem is időznek a kérdés boncolgatásával, a „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokkal, egyszerűen eveznek az élet adta lehetőségek hullámain.
Mindenféle nyomással és elvárással teli világunkban teljesen érthető, ha néha gyors döntésekre kényszerülünk. Fáraszt a hétköznapok ismétlődő terhe, sok esetben kihasználva érezzük magunkat, így teljesen emberi, ha időnként elegünk lesz, és nem akarjuk ugyanazt a helyzetet évekig viselni. Friss levegő után vágyunk, még akkor is, ha tudjuk, a gondok előbb-utóbb ott is megtalálhatnak bennünket. Mindent egybevetve, a legrosszabb talán az, ha megszokásból maradunk, vagy kétségbeesetten menekülünk. Minden döntésnek oka van, és véleményem szerint az ember előbb-utóbb oda érkezik, ahová számára rendeltetett. Végső soron minden ilyen helyzet ugyanarra az egyszerű felismerésre fut ki, amelyet egy másik történetben olvastam, és amely szintén mélyen megragadt bennem: „Az ember végül azt választja, amivel még együtt tud élni.”
Nyitókép: Pixabay
