A nagy elnémulást egészen konkrét időponthoz köthetik a tudósok, akik vizsgálni próbálják az eseményeket. Az időszámítás kétezer-százhetedik évének derekán – az északi féltekén forró nyár volt épp – következett be, becslések szerint legfeljebb néhány nap, esetleg egy-két hét leforgása alatt, és a földgolyó teljes lakosságát érintette. A lefolyás pontos időtartamát azért nehéz megállapítani, mert a feljegyzések szerint a világ eldugottabb szegleteiből kevésbé precíz jelentések érkeztek. Abban viszont szakmai egyetértés mutatkozik, hogy a sebessége, hirtelensége egészen elképesztő volt, így bármilyen orvosi, járványtani indoklás alkalmatlannak bizonyul a történtek magyarázatára. Kiváltképp, hogy később, mostanáig sem derült fény ilyen jellegű, elfogadhatónak tűnő okokra. Emiatt aztán az említett tudósok többnyire csak leírólag, történeti szempontból tudják megállapítani és vizsgálni a tényeket, másrészt azokkal a tudománytalan, misztikus magyarázatokkal is meg kell küzdeniük, amelyek szükségszerűen életre keltek, hiszen a széles nyilvánosság valóban nem kapott racionális magyarázatot.
Az emberek szerte a világon szinte egyik pillanatról a másikra elvesztették képességüket az értelmes beszédre. Nem a hangképzésre, csak a beszédre. Artikulálatlan hangokat továbbra is képesek voltak kiadni, de a létező nyelveken többé egyetlen élő ember nem tudott megszólalni, ráadásul a különféle morgások, dörmögések, mummogások, felkiáltások, üvöltések vagy épp hangos sóhajok semmiféle egyezményes jelrendszerré nem álltak össze. Egyszerűen az emberi faj vált képtelenné a hangos kommunikációnak még a legkezdetlegesebb formáira is.
A világ működése persze nem állt le, ilyen értelemben a végtelenül cinikus kisebbségnek volt igaza, amely szerint már egyébként sem volt szükség a beszélgetésre. A huszonkettedik század hajnalára az emberi társadalom fejlődése eljutott arra a fokra, ahol már semmi igény nem mutatkozott holmi üres fecsegésre, hatékonytalan szószátyárkodásra. A mesterséges intelligencia által vezérelt gépek hiánytalanul ellátták a civilizált világban élő egyedek mindennemű szükségletét, mindenki kapott elég enni- és innivalót, illetve agyi-biokémiai stimulációt a biológiai és nemi ösztönök kielégítésére. A rendszer hitszónokai nevetség tárgyává tették az olyan pánikkeltőket, mint a régi korokból megmaradt – legszívesebben elfeledett – társadalomkritikusok, akik rendszeresen abbéli félelmüknek adtak hangot, hogy mégiscsak rossz irányba vezet ez a bizonyos fejlődés.
Az elnémulás tehát egy ideig nem okozott nagyobb gondot, addigra javarészt már úgyis a különböző kütyüiken, eszközeiken keresztül kommunikáltak az emberek, és elektronikusan őrzött dokumentumok jelentették a hivatalos valóságot.
Idővel azonban gyökeres változások kezdődtek. Fokozatosan két magatartásforma vált egyre gyakoribbá. Egyre többen vonultak ki a civilizált életmód keretei közül, és voltak, akik ennél is radikálisabb döntést hoztak – ők az életből vonultak ki szándékosan, már-már rituális jelleggel. Az exodus mellett döntők, úgy tűnik, egyfajta spirituális útra léphettek, idővel csoportokat, kisebb-nagyobb településeket hoztak létre a természet közvetlen közelében, mintegy önkéntesen visszalépve a társadalmi fejlődésben néhány száz vagy ezer évet. A réges-rég ismert kézi írást elevenítették fel, így „beszélgettek”, emellett nyilvánvalóan kialakult köreikben a gesztikulációnak egy meglehetősen magas fejlettségi foka.
Mostanra kizárólag az ő feljegyzéseikből ismerjük valamennyire azt a kort. Hogy a civilizált társadalomban maradottakkal mi történt, már soha nem tudjuk meg. Minden jel szerint a beszéd elvesztésével az írásuk is eltűnt.
A kívülállók története is megszakadt egy idő után. Talán természeti katasztrófa következett be, talán éhínség vagy totális háború. Esetleg a civilizáltak irtották ki őket. A legfontosabb fennmaradt szövegemlék tőlük, amiből tudásunkat meríthetjük róluk, ezt a címet viseli: Amikor megszólaltak az egek.
Nyitókép: Pixabay
