Nemrég hallottam egy érdekes kísérletről. Nagyon egyszerű volt a feladat, a résztvevőknek egyetlen kérdésre kellett válaszolniuk: Mi az az egy dolog, amit megváltoztatnál magadon? A válaszadók között voltak különböző korosztályú felnőttek, gyerekek és egy idős néni is. Az első csoport tagjai kivétel nélkül kapásból válaszoltak, noha ez nem volt kikötés, mindenki külső jegyet szeretett volna lecserélni magán. Legfeljebb az okozott némi fejtörést, hogy a sok hibás elem közül melyiket lenne legfontosabb helyrehozni. Egy fiatal nő a túl magasnak vélt homlokát váltotta volna kisebbre, egy tanár a nagy fülét, ami miatt a gyerekek kigúnyolják, a háta mögött Dumbónak hívják – pedig a mesebeli kiselefánt végül is egész jól elboldogult a méretes fülekkel –, egy másik nő pedig az egyenetlen arcbőrével volt elégedetlen, helyette olyan szép simát szeretett volna, amilyen a hírességeknek van az Instagram-fotókon. Viszont amikor a gyerekek kapták meg ugyanezt a kérdést, egészen másfajta válaszok érkeztek. Többségük vagy semmin sem változtatott volna, vagy ha mégis feltétlenül választani kellett volna valamit, akkor tündérszárnyat, sellőuszonyt, gepárdlábat vagy ezekhez hasonló különleges kiegészítőt szerettek volna maguknak.
A gyerekek még nem javítani akarnak magukon, hanem álmodnak. Nekik a változtatás nem a hibák eltüntetéséről szól, hanem a lehetőségről. Nem kisebb homlokot szeretnének, hanem nagyobb világot. Magasabbra, mélyebbre, távolabbra vágynak. Idővel viszont ahelyett, hogy a vágyaink tágítanák a teret magunk körül, a környezetünk és a saját elvárásaink lassan, szinte észrevétlenül szűkíteni kezdik azt. Először csak a testünk válik projektté, valami olyanná, amit állandóan szerelni kell, javítani, bütykölni: kisebbre, nagyobbra, feszesebbre, karcsúbbra, simábbra. Aztán már nemcsak a tükörbe nézünk önkritikával, hanem a jövőnkre is. Apró kompromisszumokkal hagyjuk magunk mögött azokat a terveket, amelyektől régen lángoltunk. Majd egyszer… – mondogatjuk, de az egyszerek lassan elfogynak, és már nem az lesz a kérdés, mi minden lehetne belőlünk, csak az, mi maradt. A lehetőségeinket is ugyanúgy szabványosítjuk, mint a külsőnket: ne legyen túl nagy, túl látványos, túl különböző. „Legyél reális” – visszhangzik a fejünkben, és engedelmesen lecseréljük a szárnyakat apró lépcsőfokokra. Így kezdjük elveszíteni nemcsak az önbizalmunkat, hanem az álmainkat is.
Az idős nénit hagyták a kísérletben a legvégére. Őt nem zavarta az ősz haja, sem a ráncai, fiatalabb sem akart lenni, és a repülés képességére sem tartott igényt. Ő már megvívta a maga csatáit. Mintha azt üzente volna: az elégedettség akkor érkezik meg, amikor megtanuljuk szeretni azt, ami már a miénk. Csak azt kívánta, hadd maradjon ilyen, amilyen most, semmin sem változtatna.
A kísérletről készült összefoglaló videó mindössze néhány percig tart, a készítők is tudják, hosszú felvételekre már sem időnk, sem türelmünk nincs, de ez még éppen belefér a tűréshatárunkba, és pont elég arra is, hogy a néző magának is feltegye és megválaszolja a kérdést. Nekem is megfordult a fejemben, én vajon mit válaszolnék, min változtatnék. Meglepve értem tetten magam, hogy egész listám van. A hajammal kezdeném, aztán a mosolyommal, de a lábam sem tökéletes… és a felsorolás nem ér véget a külső tulajdonságoknál. Túl sokszor érzem magam kevesebbnek a kelleténél, túl sokat szorongok, egy adag bátorságra is szükségem lenne, több önbizalomra. Olyan természetesen ugranak elő a hibáim, mintha csak erre a pillanatra vártak volna, hogy végre szóhoz jussanak.
Mégis mikor halmozódott fel ez a sok lecserélni való dolog rajtam? És hova tűntek a szárnyaim?
Nyitókép: Pixabay
