Az elmúlás mindenkor ott van körülöttünk. A leghétköznapibb pillanatokban, a legapróbb mozzanatokban, a legegyszerűbb, öntudatlan mozdulatainkban.
Néhány napja történt egy szürke hajnalon. Félálomban támolyogtam a konyha felé, hogy elkészítsem a reggeli kávémat. Töltöttem a vízforralóba, bekapcsoltam, felforrt, ráöntöttem, megkevertem, majd a szokásos rutinmozdulattal kilöttyintettem a forralóból a felesleges fél decit a mosogatóba, ne maradjon benne céltalanul, úgyis gyorsan vízkövesedik.
Már a levegőben szállt az öklömnyi alaktalan víztömeg, amikor észrevettem a mélyedésben lévő fémfelületen mozdulatlanná merevedett kaszáspókot. Maga a víz talán nem ölte volna meg, szívós kis állatok ezek, de az, hogy a folyadék forráspont körüli lehetett, valószínűleg abban a szempillantásban végzett vele. Még vissza tudom idézni egyetlen apró moccanását a halála előtt, amikor a miénknél elmondhatatlanul kifinomultabb érzékszerveivel talán megsejtette közelgő végzetét. Talán megérezte annak a – csak számunkra kevéske – víznek a levegőben repülését, azt a leheletnyi légnyomáskülönbséget, amit a felé szálló forró víz és gőz okozhatott? Egyáltalán, milyen hosszú volt az ő életében az a – számunkra – szemvillanásnyi idő, amikor már egész élete kérdése eldőlt, halála elrendeltetett, de még nem következett be, még volt hátra számára egy kicsinyke e világi létezés?
És vajon mi nem nagyon hasonló módon vagyunk kiszolgáltatva nálunk sokkal nagyobb, magasabb rendű és ismeretlen erőknek, amelyek befolyásolhatják, sőt el is dönthetik egész létezésünk kérdését, eldönthetik halálunkat?
*
Szeretek ilyenkor ősszel nagy sétákat tenni a környező vidéken, amikor az évszak természete az elmúlás. Az ember csak elindul kifelé, egyenesen bele a tájba, a pusztába, amely hamarosan kiélezi, megfeszíti érzékszerveit, amelyben hamarosan feloldódnak azok a béklyók, amelyeket a szokványos tér- és időérzékelés jelent. A hűvös kietlenségben gyorsan visszatalál az ember saját belső alapjaihoz, és önnön létének álcái úgy hámlanak le róla, mint kidőlt, korhadt fáról a kéreg, amelyet már nem tart meg semmiféle kapcsolódás a törzsön.
Az a nagydarab, féltéglányi kövekből kirakott út nem sokkal a temető előtt indul el a kanális partján, és sokáig kanyarog a keskeny, legfeljebb hat-hét méter széles víz mentén. Fél vagy talán egy kilométerre a „fő” útról való letérése után elhalad egy elhagyatott tanya mellett. Nem tudom, őriznek-e még ott nagy ritkán valamit, esetleg beterelnek-e állatokat néhanapján valamelyik épületrészbe a rossz idő elől. Azt hiszem, már erre sem használják azt az épületegyüttest a hatalmas semmi, a gyér növényzetű, kopár puszta kellős közepén. Kevés üresebb, magányosabb helyet láttam életemben, mint ez a néhány düledező, rozsdás, romos épületből álló látkép.
Ha eleget gyalogol az ember a pusztába, maga is ennyire lecsupaszíthatja a lelkét. Hogy aztán az életmentő önvizsgálat útján tisztán láthassa, mi az, ami megmaradhat önnön középpontjában, és mi az, amit messzire vihet a hideg szél, mint a távoli kutyaugatást, mint az ismeretlen kiáltást.
Aztán még tovább megy az ember, túl a megsemmisülés torkába néző tanyán, ahol már sem épület, sem bokor nem töri meg a láthatár metsző vízszintesét. Ez a lélek holtpontja, ahol az is megkérdőjeleződik, ami korábban biztosnak tűnt, és az egyetlen szilárd kapaszkodó az érzékelés marad, ami az önmagára ismerő tudatot jelenti: ez vagyok én, ezt a pusztát látom, eggyé válok a végtelen semmivel, ami, saját magát felrobbantva, valahogyan mégis megtölti az időt és teret.
És akkor közel kerülhet a találkozáshoz. A találkozáshoz önmaga legmélyebb lényével, létének valóságával, lecsupaszított önvalójával, álarcoktól, hazugságoktól mentes sorsával, egyetlen történetével. Ott, ahol megérzi az élet súlyát, mert megérezte a semmi, a végtelen, üres pusztaság, az elmúlás és eltűnés, a halál súlyát, ami örökké és kiszámíthatatlanul ott lebeg körülöttünk, kicsiny, jelentéktelen életünk közvetlen közelében.
Nyitókép: Pixabay
