– Mit gondolsz, szomszéd, végre legalizálhatjuk a házainkat?
Ezzel a kérdéssel kopogtatott be hozzám a minap utcabeli jó haverom. Én is hallottam a hírt, meg is örültem neki, de csak ennyit válaszoltam:
– Hiszem akkor, ha már a kezemben lesz a papír, hogy a ház a miénk. Tudod, hogy már hányszor próbálkoztunk, mindig reménykeltő ígéreteket kaptunk, végül semmi sem történt. Rendszeresen fizetjük a házra az adót, a villanyáramot, a vizet, a szemételszállítást, mindent, amit a már legalizált házak tulajdonosai is, és átadtuk a megfelelő dokumentumokat is, amelyeket annak idején, több mint huszonöt évvel ezelőtt kértek tőlünk, de semmi. Sőt egy bizottság is volt kint, átmérte a házat, az udvart. Akkor tudtam meg, hogy a másfél méternél magasabb támfalat is be kell jelenteni, az is legalizáció alá esik. Azzal távoztak, hogy majd kapunk egy értesítést arról, hogy a házunk engedély nélkül épült fel, és abban majd az áll, hogy le kell bontanunk, de ne ijedjünk meg, mert azután átadunk egy kérvényt, és minden rendben lesz. Az értesítés sohasem érkezett meg. Már ügyvéd barátomat is megkértem, hogy segítsen. Azt mondta, hogy megteszi, de ahhoz kenőpénz is kell, nem tudja, mennyi, de legalább kétezer euró. Mert az utcánkban két-három házat legalizáltak, és gondoltam, ügyvéd segítségével ezt könnyebben véghez vihetem. Megértettem, hogy ha fizetek, akkor rendben lesz minden. Erre nem is gondoltam, de látván a körülöttem levő épületeket, rájöhettem volna, hogy ilyen turpisság áll a dolog mögött. Mindegyik hatalmas villa, biztosan nem szegények a tulajdonosok, sok pénzük lehet.
– De most azt mondta az elnök, hogy csak száz eurót kell fizetnünk, és a nevünkre írják a házat.
– Igen, de emlékszel, hogy sohasem kértek ennél többet. Minden alkalomkor, amikor új törvényt hoztak a legalizációról, jelentkezni kellett, és akkor mindig fizetni is kellett, ha jól emlékszem, minden alkalomkor száz-száz eurót. Függetlenül attól, hogy a kért dokumentumok már a városfejlesztési intézet fiókjaiban álltak. Azokat nem kérték újra és újra. Egy alkalommal azt az értesítést kaptam tőlük, hogy nem találják a dokumentumaimat. Végül – miután bementem a bizonyítékkal, egy kis lepecsételt cédulával, amelyen azt állt, hogy átvették azokat –, megtalálták. Bocsánatot kértek, és azzal mentegetőztek, hogy új helyre költöztek, és a költözködés közben elkallódtak a papírjaim. Sok mindent átéltem már az állítólagos legalizációval kapcsolatban, ezért most is bizalmatlan vagyok. Hogyan tudják majd a rengeteg engedély nélkül épített épületet bejegyezni, amikor most ötször több van, mint húsz évvel ezelőtt? Azt a „keveset” húsz év alatt sem tudták bejegyezni, most ezt a rengeteget néhány hónap alatt akarják? Valahol olvastam, hogy csaknem annyi engedély nélkül épített létesítmény van, amennyi lakosa az országnak. Meg aztán a törvény ellen tiltakoznak is sokan, mert így mi előnyösebb helyzetben leszünk azoknál, akik mindent a törvény szerint csináltak. Hogy száz euróért kapunk egy házat! Azt a házat, amelyet a múlt század kilencvenes éveiben kezdtük építeni, úgy, ahogy a többiek is, megfelelő dokumentumok, tervrajzok alapján, de engedély nélkül, mert abban az időben szinte senki sem kapott engedélyt. Akkor meg is kérdeztem egy magas városi tisztségen levő barátomat, hogy mit tegyek. Azt válaszolta mosolyogva, hogy csak építsek nyugodtan. Hát építettem. Mellesleg azok, akik most ágálnak a törvény ellen, lehet, hogy éppen ők vették meg állami vagy céges lakásaikat annak idején száz euróért. Akkor bezzeg nem tiltakoztak. De mindegy, szomszéd, lesz, ami lesz, és majd ha megkapjuk a papírt, leülünk, és jól berúgunk. Addig pedig csak reménykedjünk!
Nyitókép: Pixabay
