Nem tartozom azok közé, akik álmosan kibattyogva a hálószobából, reflexszerűen kávéfőzésbe kezdenek. A dzsezvától a legokosabb automata masinákig sokféleképpen kivitelezhető ez a reggeli rituálé, ahogyan a felhasznált kávé fajtája és minősége is széles skálán mozog. Talán a legtöbben az egyszerű instant változatokhoz nyúlnak, mások minőségibb őrleményeket részesítenek előnyben, és akadnak még olyanok is, akik kitartóan ragaszkodnak a keserű, zaccos török kávéhoz. Ahogy ezen a vidéken régebben szinte mindenhol, nálunk is utóbbit főzték állandóan.
Gyerekként tiltott kíváncsisággal figyeltem, ahogy a sparhelton fortyog a kávé, majd hirtelen lefolyik a gázrózsára, sercegve feketére égve. Éreztem, hogy valami élvezet rejlik benne, mégis sejtettem, ezt az élményt nem fogom soha magamévá tenni. Életemben talán egyszer-kétszer, nagy kínok között ittam meg a rendes feketét. Viszont sokáig a lágyabb, finomabb variációk sem varázsoltak el igazán. Már jócskán a húszas éveim közepén jártam, amikor a záróvizsgákra készülve néhány naponta lejárogattam a könyvtár büféjébe egy könnyű kapucsínóra vagy lattéra. Diplomázás után azon kaptam magam, hogy alig múlik el délelőtt anélkül, hogy ne készítsek magamnak egy „zacskós” kávét. Az évek során végigkóstoltam ezeknek a gyanús poroknak a teljes palettáját. Emlékszem, egy ma már nem létező, hazai gyártású puncsos verzió volt a kedvencem. Ma már fintorral gondolok vissza arra az ízre, mondhatni, azóta kikupálódtam. Igaz, a török továbbra sem jöhet szóba, de legalább ma már a „rendes” kategóriába sorolható üveges kávét iszom rendszeresen.
Tehát, nem kezdem kávéval a napot, sőt a kávé világához sem értek. Ez talán ebből a rövid fejtegetésből is nyilvánvaló. Nem ismerem a fajták összetevőit, elkészítési módjait, a kávészemek származási helye sem hoz lázba, nem beszélve az itallapon sorakozó különleges olasz megnevezésekről. Bár az évek alatt valószínűleg koffeinfüggővé váltam, és bizonyos napi folyamatok részévé, szinte rituáléjává lett a kávé kortyolgatása, számomra a kávézás igazi szertartása nem ezekben rejlik, hanem a kávézókban.
Számtalan kávézóban megfordultam, és régebben nem is sajnáltam a pénzt arra, hogy hetente többször is ezekben fogyasszam el az otthoninál jóval finomabb feketémet. Ráuntam azonban erre a szokásra, mivel a legtöbb hely sablonos, sematikus. Így lassan a mindennapjaimból visszaszorult ezeknek a vendéglátóhelyeknek a felkeresése, mégis akadnak olyan, néhány négyzetméteres, három-négy asztalos zugok, amelyek időről időre visszacsábítanak. Azokról a különleges hangulatú, apró kávézókról beszélek, amelyek sajátos atmoszférájuk révén képesek egy egészen más dimenzióba repíteni. Amikor ezekben megkapom a rendelésemet, majd magam elé teszem az ízléses csészét, benne a selymesen gőzölgő kávéval, mellette egy szelet zabkeksszel, kisebb eksztázis kezdődik. Körülöttem minden részlet gondosan összeválogatott: a régies porcelán, a kopottas, de szeretettel felújított bútorok, a falon időben és térben is távolra mutató alkotások. A világ itt csendesebb és valahogy súlytalanabb, ebben az apró univerzumban, a fekete fölé hajolva úgy érzem, minden a helyére kerül. Egy pillanatra valóban azt hiszem, tökéletes az életem. Ott lehetek, ahol csak akarok, és az lehetek, ami lenni szeretnék. Ez az illanó szabadság addig tart, amíg van mit kortyolni a csészéből. Aztán szép lassan elhalványul a varázs, visszatér a zaj, a mozgás, a napok jól ismert ritmusa, a mókuskerék.
Otthon ez a dimenzióváltás teljesen sosem sikerül. Ott a kávé csupán egy ital, amellyel enyhítem a szervezetem igényét, de nem nyit kaput más világok felé, egyszerűen csak elfogy a csészéből.
Nyitókép: Pixabay
