Iskolaboncolgatás

Jártál iskolába? A gyerekeid is? Az unokáid is? Minek kérdezed? Iskolába mindenki járt.

Vannak a sorsunknak, életünknek közös vonásai, amit nem biztos, hogy a tudásvágy tett közössé, de a törvény segít ebben. Bár az effajta igény tekintetében rosszat nem mondhatok a „népemről”, hiszen szülőfalumban a lakosok kérték-követelték hajdanában az iskolát, mégis tizennégy évet kellett várniuk rá.

Ha már nem kevés évet igyekeztünk okosodni ilyen intézményben, akár azt is gondolhatnánk, hogy értünk is az oktatáshoz. Ha nem, legalább vitatkozunk róla.

Inkább beszélgettünk a minap tucatnyian, egyáltalán nem fiatalok, köztük már nem gyakorló tanárok is. Rendkívüli esemény ám az, ha nem csapkodunk kissé ide-oda a szavakkal, hanem unalmas egyetértés közepette szomorkodunk vagy mérgelődünk.

Ezúttal összefutottak az iskolai témák. Arra még nem is figyeltünk, hogy a szerb kormányfő a Szent Száva-napon így nyilatkozott: „Célunk, hogy az egészséges értékek képezzék az oktatási rendszer és a tanulókkal folytatott nevelő-oktató munka gerincét.” Ha jól értelmezem a mondatot, alighanem emiatt sem akasztottunk volna tengelyt. Ám néhány nappal korábban a lengyel miniszter megtiltotta a házi feladatot. Ez bizony föladja a leckét a gondolkodóknak, a diákok meg biztosan fölkiáltottak: éljen! Mert – régi tapasztalat – ha házi feladat nincs, akkor tanulni sincs mit. (A középiskolásokra is majd ez a jó sors vár.) Érveljünk! Köztudott, hogy a gyakorlás és az ismétlés mélyíti el, rögzíti a tudást, ha pedig a gyerek az iskolában képes elsajátítani mindazt, ami az elvárás, akkor világos, hogy eszesebbek a mai gyerekek, mint a harminc vagy ötven évvel ezelőttiek voltak. Erre szolgál bizonyítékként itthon a Vuk-diplomások számának megsokszorozódása. De hát akkor miért panaszkodnak a szülők szegény nebulók túlterheltségére? Ráadásul miért járnak a gyerekek különórára? És mégis miért száll egyre lejjebb a tudásszint? Mert szerény társaságom ez utóbbi megállapítással egyetértett, részben saját tapasztalatból, részben más tanárokéból. Magyarázat is létezik: „Ha én szigorúbb vagyok, mint a kolléga a másik osztályban vagy másik iskolában, a fölvételinél az én gyerekem kerül hátrányos helyzetbe.” Ők sem butábbak, mint a többiek.

Ha beindul a gépezet, nincs megállás, itt már a rendszerhez kell alkalmazkodni. Vajon melyik osztályfőnököt dicsérnék meg „lentről fölig”: akinek az osztálya gyenge jeles átlaggal zárta az évet, vagy azt, aki tíz Vuk-diplomással dicsekedhet?

Az oktatási rendszerek országonként, sőt azokon belül is eltérőek. Azt vélem jónak, ha nem egy tarlóra igyekeznek vágni mindegyik diák tudását, hanem minden tantárgyból átmenő osztályzatot kérnek, de a továbbiakban csak azokat értékelik, amelyek a szakmai érdeklődése szerint fontosak. (Nem biztos, hogy az élvonalbeli sportolónak ötösre kell énekelnie.)

Jön erre egy, most éppen svájci példa a közösségi oldalon, dicsérő szavakkal, miszerint ott bezzeg nem tanulnak fizikát, biológiát, kémiát, mindenből csak megemlítenek valamit, mert senki sem fogja használni a hétköznapokban. Sütnek, főznek az iskolai konyhákban, a lányok varrást, mosást tanulnak, a fiúk fúrnak-faragnak, vízvezetéket és villanyt szerelnek. Ott az életre nevelik a gyerekeket. Persze a pénzkezelést mindenki elsajátítja. Mindehhez egy könyv is elég. (Nálunk is így volt úgy nyolcvan évvel ezelőtt.) A gyerekek pedig imádnak iskolába járni. Nem rosszallóan jegyzem meg, hogy régebben ezeket a szülőktől és a nagyszülőktől tanulták meg otthon a műhelyben és a konyhában.

Talány, hogy honnan teremnek Svájcban a kutatók, tudósok, tanárok, mérnökök, elsősorban pedig a bankárok. Az említett iskolából nyilván szakmunkások kerülnek ki. A magániskolákból meg a többiek. Ott bizony a fizikáért, kémiáért… drágán kell fizetni. Dicséretes?

Igazán mégis az a kérdés abajgat, hogy kímélős és az életre nevelős iskolákba mi jut be abból, amit általános műveltségnek hívnak. Ha lesz még baráti társaság, és összeülnek, vajon miről beszélgetnek?